**A kutyavilág mítoszai 2.: Róma harci kutyái és a Cane Corso** A római birodalom fénykorában a harci kutyák nem csupán háziállatok voltak, hanem a hadviselés elengedhetetlen szereplői is. A gladiátorok mellett harcolva, a kutyák bátorságukról és hűségük

Manapság szinte kontrollálatlan dogmává vált az az állítás, hogy az egyre népszerűbb cane corsók a római harci kutyák, a canis pugnaxok leszármazottjai. Ez köszön vissza a legtöbb, a fajtával foglalkozó médiatermékből, tenyésztők hisznek benne elkötelezetten, és sokan e miatt a tévhit miatt választják az olasz fajtát kedvencként.

Mi az igazság, van-e kapcsolat a letűnt ókor kutyái és a modern cane corso között?

A köztudatban elterjedt nézet szerint a canis pugnax egy olyan kutyafajta volt, amely az ókori Róma harci színterén játszott jelentős szerepet. E kutyák, amelyeket leginkább a római légiósok oldalán ábrázolnak, általában impozáns, fekete színűek, és láthatóan félelmet nem ismerve vetették magukat az ellenségre. Az ilyen illusztrációkon gyakran megjelennek, ahogyan vadul rohanva támadják meg a riválisokat, pusztítást végezve a csatatéren. E hiedelem azonban több mint egyszerűen romantikus képzelgés; a canis pugnax története a római harcmodor és a kutyák szerepe iránti érdeklődés tükröződését is magában foglalja.

Ha eltekintünk ettől az idealizált képtől, amely sokkal inkább az olasz tenyésztők ügyes marketingjének a terméke, mintsem a valóság tükre, és megvizsgáljuk a canis pugnaxokról rendelkezésre álló forrásokat, rá kell jönnünk, hogy valójában nagyon keveset tudunk ezekről a kutyákról. Amit biztosan tudunk, az az, hogy ezeket a kutyákat soha nem használták ellenséges hadseregek ellen. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az emberi történelem során nem létezett olyan kutya, aki képes lett volna bármilyen eséllyel szembenézni egy rendezett sorokban felálló, acélos fegyverekkel felszerelt katonai egységgel, még akkor sem, ha az kisebb létszámú volt.

Hogy mennyire így van, az éppen a rómaiakkal szemben derült ki pontosan i. e. 120-ban, amikor a brit törzsek vetettek be nagy számú molosszert egy kis létszámú római csapat ellen, teljesen hatástalanul.

A téma kutatói egyetlen olyan írott forrást azonosítottak, amely említést tesz a canis pugnaxok harci bevetéséről. Ez a dokumentum i. e. 234-ből származik, amikor Marco Pomponio konzul hadjáratot indított a szardíniai őslakosság legyőzésére. A forrásból kiderül, hogy a konzul harci kutyákat alkalmazott az ellenséges törzsek legyengült, menekülő tagjai ellen, ezzel egyfajta gerillaharcot folytatva. Ez arra utal, hogy a kutyák bevetése inkább kisebb, rendhagyó erők ellen volt hatékony. Továbbá, katonai segédfeladatokat is elláttak, mint például táborok védelme és jelzőkutyaként való használat. Legendák nélkül nézve, sajnos alig tudunk többet a canis pugnaxok harctéri alkalmazásáról.

A Capuában található tenyésztési központ körüli feljegyzések sokkal gazdagabbak, mint bármi más, ami a kutyák történetével kapcsolatos. Itt válogatták és tenyésztették a legendás "gladiátorkutyákat", amelyeket az arénák harcaira készítettek fel. A Római Birodalom minden zugából érkeztek a legkiválóbb, legbátrabb kutyák, akiket folyamatosan próbára tettek, és egymással párosítva nemesítettek. Érdekes módon, a heutigen cane corsoszerű ábrázolásokkal ellentétben, alig tudunk valamit e kutyák külleméről. A rómaiak korában ugyanis nem maradtak fenn részletes ábrázolások, ami talán annak tudható be, hogy a megjelenés nem volt meghatározó a kutyák hatékonysága szempontjából. Az egyetlen forrás, amely a külsejükről szól, a római arisztokrácia körében népszerű sárga és ezüstszemű egyedeket említi, jelezve, hogy a szín és a megjelenés is fontos volt, de messze nem annyira, mint a harci teljesítményük.

Ha alaposan megvizsgáljuk, mit tudunk az említett kutyafajták állítólagos őseiről, hamar világossá válik, hogy valójában alig van információnk. Nem ismerjük pontosan, hogy milyen céllal használták ezeket az állatokat, és arról sincsenek részletes adataink, hogy milyen külső jellemzőkkel bírtak, vagy milyen kutyatípusokból alakultak ki. Ami pedig a túlélésüket illeti – az, hogy miként tudtak megmaradni több ezer éven keresztül a Római Birodalom bukása után, a népvándorlások időszakában és a középkor folyamán – szintén rejtély marad számunkra.

Igencsak csekély tehát annak a valószínűsége, hogy valóban létezett bármiféle kapcsolat a mai cane corso és az ókori canis pugnaxok között. Amikről ráadásul azt sem tudjuk, hogy milyenek voltak.

A kiváló marketing és az emberi fantázia csodálatosan mesés történetek kialakítására képes.

A cane corso története igazi érdekességekkel teli, hiszen ez a különleges kutyatípus Dél-Olaszország szívében fejlődött ki, mégpedig mint sokoldalú farmkutyaként. Ősi feladataik közé tartozott az otthonok védelme, a vadászat és a marhák terelése, ahol valóban megmutatták erejüket és ügyességüket. Mint sok más nagy testű és erőteljes fajtánál, a cane corso sorsa is drámai fordulatokat élt át a természetes élőhelyek és a mezőgazdasági életformák változása miatt. A világháborúk hatásai sem kímélték ezt a fajtát; az 1970-es évekre mindössze néhány tucat példány maradt életben, főként Olaszország eldugott vidékein. Ekkor lépett színre egy elhivatott kutyabarátokból álló csapat, akik, mint például Vito Indiveri és Giovanni Bonnetti, felfedezték és újjáélesztették a cane corso-t. Az 1980-as évek végére a fajta népszerűsége robbanásszerűen megnőtt, és világszerte elindult a hódító útjára. Érdekes módon azonban ennek a felfutásnak alig volt köze az ókori Róma örökségéhez vagy a canis pugnaxhoz; sokkal inkább a cane corso lenyűgöző képességei és impozáns megjelenése játszották a főszerepet.