"A macska arra tanít, hogy bátran és érdemben kifejezhessem az igényeimet." - Terápia cicákkal
Bánosi Eszter/WMN: Mikor tudatosult benned, hogy a macskák hozzájárulhatnak az önismeretünk elmélyítéséhez?
Bánszky Noémi: A terápiás foglalkozásaimat kutyákkal indítottam, de hamar kiderült, hogy a gyerekek vágyakoznak a macskák jelenlétére is. Eleinte azt hittem, hogy a macskákkal is ugyanolyan módszerekkel lehet dolgozni, mint a kutyákkal. Az igazi felismerés akkor jött el, amikor rájöttem, hogy a macskák sokkal érzékenyebb lények, mint a kutyák. Ők nem törekednek annyira a megfelelésre, de szívesen részt vesznek a foglalkozásban, ha a körülmények kedvezőek számukra. Például ha tiszteletteljesen és pontosan kérjük őket, elkerüljük a frusztrációt, és figyelembe vesszük a határaikat – például a simogatás helyét, ami számukra kényelmetlen lehet –, akkor csodálatos dolgokat művelnek: akadálypályákon navigálnak, trükköket tanulnak meg. Azonban a macskákhoz való empatikus és együttműködő hozzáállás elengedhetetlen ahhoz, hogy eredményesen dolgozhassunk velük. Számomra ez a felismerés egy kiváló alapot ad a foglalkozásokhoz.
B. E. /WMN: Miben rejlik az általad kidolgozott kapcsolatközpontú állatasszisztált módszertan egyedisége más, hasonló megközelítésekkel szemben?
B. N.: Ahogy a nevében is benne van, ebben a módszerben a kapcsolat, az interakció van a fókuszban. A kliens és az állat között egy meglehetősen tág keretben, viszonylag szabad interakciókra adunk lehetőséget. Igazából nem számít, mi lesz a feladat kimenetele, a hangsúly azon van, mi történik kettejük között, és - ami még legalább ennyire érdekes - mi lesz erről a kliens szubjektív megélése, majd ezt miként tudjuk elemezni és értelmezni. Más állatasszisztált terápiákban inkább maga a feladat a lényeg, és az állat a motiváló erő ahhoz, hogy a kliens valamit véghez vigyen - például egyértelműbben kommunikáljon, vagy elvégezzen egy matematikai műveletet. Ezekben az esetekben tehát fontos része a tréningnek, hogy az állat meg is csinálja az adott feladatot. Nálunk nem ez van a fókuszban. Ezt sokan félreértik: nem arról van szó, hogy az állat nem fogja megcsinálni - hanem arról, hogy ez szinte teljesen mellékes.
A kapcsolatközpontú szemléletben egyszerűen más érdekel minket. Egy ismerősöm újabban elkezdte interakcióalapú terápiának hívni, és ez nagyon megtetszett, mert tökéletesen hangsúlyozza azt, ami igazán számít nekünk. A másik, ami szorosan kapcsolódik a kapcsolatközpontú szemlélethez, az a tanuláselméletek gyakorlati alkalmazása - egyrészt a macska tanítása során, másrészt pedig akkor, amikor megpróbáljuk megérteni, hogy mi saját magunknak (és a szeretteinknek) hogyan tudunk új viselkedéseket tanítani, vagy éppen korábbi viselkedéseket gyengíteni erőszakmentesen.
B. E./WMN: A könyvedben említed, hogy a cicák viszonylag tiszta lappal kezdenek ezen a téren. Mit is takar ez pontosan?
B. N.: Talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy mi, emberek indulunk viszonylag tiszta lappal. A cicák kiképzésével, a velük való munkával kapcsolatban nincsenek igazán előzetes példák. Elfogadták az emberek, hogy a macskákkal csak erőszakmentesen lehet dolgozni. Ha a kutyás vagy lovas ismerőseim hasonló eszközökkel próbálkoznak, sokszor negatív visszajelzéseket kapnak, mert még mindig sokan nem értik, miért motiváljuk az állatot jutalomfalatokkal, pozitív megerősítésekkel. Lovas körökben gyakran mondják azt: ha étellel motiválsz, akkor nem neked fog dolgozni, nem lesz tekintélyed az állat előtt. Ezek az előfeltételezések a macskák esetében még nem léteznek. Azt gondolom, ma már ezekben a berkekben is terjednek az erőszakmentes módszerek az állatok felkészítésénél. A kapcsolatközpontú terápiát pedig csak és kizárólag így lehet csinálni.
A módszer alapját a tanuláselméletek képezik, amelyek rávilágítanak arra, miként lehet erőszakmentesen együttműködni az állatokkal. Ez a megközelítés azonban nem csupán az állatok képzésében segít, hanem abban is, hogy miként bánjunk erőszakmentesen önmagunkkal és másokkal. Például a kliensek létrehoznak egy akadálypályát, amelyen a macska végig kell haladnia, miközben a résztvevők pozitív megerősítésekkel jutalmazzák. A folyamat után elemezzük, mi zajlott le: hogyan és mikor jutalmaztunk, és milyen következményekkel járt, ha a macska nem teljesítette a feladatot. Ilyen esetben nem alkalmaztunk büntetést; csupán elmaradt a jutalomfalat, lehetőséget adva a macskának az újrapróbálkozásra, majd folytatjuk az utat. Ezt követően megbeszéljük, miért fontos ez a szemléletmód, és összevetjük a tapasztalatokat azzal, ahogyan saját magunkkal szoktunk bánni.
Az állatvilág példáján keresztül érthetjük meg azt a fontos alapelvet, amely szerint a jutalmazás sokkal hatékonyabb és pozitívabb módszer a viselkedés formálására, mint a büntetés. Ezt követően pedig felfedezzük, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz a mindennapi életben, hogy elindulhassunk egy barátságosabb, szeretetteljesebb önkép kialakítása felé.
Rengeteg tévhit és felesleges félelem szokott ilyenkor előkerülni - akár az állatokkal, akár az emberi kapcsolatainkkal kapcsolatban - és nagyon fontosnak tartom, hogy ezekről beszélhessünk, és elérhetővé váljanak ezek az információk.
B. E. / WMN: Milyen mértékben véled úgy, hogy az emberek számára egyszerű feladat az áttérés a belső kritikus hangjának megszokott, harsány megnyilvánulásáról egy barátságosabb, bátorítóbb önbeszédre?
B. N.: Nem könnyű. Folyamatosan hangsúlyozom: készüljön fel mindenki arra, hogy ez a folyamat nem fog egyik napról a másikra megvalósulni.
Az önszeretet egy hosszú távú utazás, amelynek sokféle kezdőpontja lehet. Például elindulhat onnan, hogy tudatosan elkezdek foglalkozni önmagammal: felfedezem, mik a legfontosabb igényeim, és milyen dolgokra van szükségem ahhoz, hogy igazán jól érezzem magam. Ezután elhatározom, hogy ezeket az alapvető szükségleteket teljesítem anélkül, hogy bármilyen feltételt szabnék magamnak. Ez a folyamat lehetőséget ad arra, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljek önmagammal, és megtanuljam, hogyan támogassam saját boldogságomat.
Egy újabb lehetőség előtt állok, amely arra ösztönöz, hogy elkezdjem saját magamat jutalmazni. Fontos, hogy észrevegyem, amikor bántóan kezelem magam, és próbáljam meg átkeretezni a gondolkodásomat. A jutalom nem csupán anyagi ösztönzésről szól, hanem arról, hogy különféle módokon ismerjem el az elért eredményeimet. Ez lehet akár az is, hogy büszkén tekintek a teljesítményemre, vagy azt mondom magamnak: "ezután egy hétig csak pihenés és feltöltődés következik." Emellett felfedezhetem, hányféle jutalmazó aspektusa van egy adott feladatnak – például a sikerélmény, a fontosság érzése, vagy a lehetőség, hogy másokkal beszélgetve közösen élvezhessük a munkát.
Minden egyes ember különböző: van, akinek az igazi kihívás abban rejlik, hogy megtanulja megjutalmazni önmagát, és ne tekintse természetesnek az elért sikereit. Mások számára pedig az a nehézség, hogy ne sújtsák magukat túlzottan, amikor a dolgok nem a várakozásaik szerint alakulnak.
B. E./WMN: Két és fél éve voltam nálad egy csoportos önismereti alkalmon, melynek végén az egyik cicád, Alvin nevében írtam magamnak egy levelet a foglalkozás egy számomra fontos tanulságáról. Most visszaolvastam, és döbbenetes látni, hogy azt írtam magamnak, "ha önmagadat támogatod és biztatod, az minden akadályon előbb-utóbb átlendít", ugyanis ebből a távlatból már látom, hogy önmagam biztatása egy kulcsfontosságú témám lett az önismeretemben. Mik a leggyakoribb aha-élmények, amikről a résztvevők beszámolnak?
B. N.: Az, amit most kifejezel, valóban elterjedt gondolat. Az erőszakmentes önképviselet lehetősége mindenki számára adott. A belső megértés mélyülése során sokszor szembesülök azzal is, hogy bár kedvesnek és jó kommunikátornak tartom magam, a munkám során ráébredek, hogy mégis hajlamos vagyok verbálisan bántani a körülöttem lévőket – legyen szó akár viccnek álcázott megjegyzésekről, vagy éppen csak egy-egy ironikus fanyalgásról.
Gyakran felmerülnek az irreális elvárások és a kis lépések fontossága, ami különösen izgalmas téma. Ma egy állat tréningező írásában olvastam, hogy a legnagyobb kihívás a tréningfolyamat során az, hogy ne kérjünk olyan feladatokat az állattól, amelyekhez még nem áll készen, mert ez könnyen felboríthatja a folyamat harmóniáját. Ezt a kihívást a saját önmagunkkal vagy a gyermekeinkkel való kapcsolatokban is nap mint nap átéljük. A macskákkal folytatott terápiás alkalmak során rengeteget lehet filozofálni arról, hogy mi motivál minket az életben – mi a mi "sonkánk" vagy "virslink". A határok kijelölése is gyakran terítékre kerül, és a gyerekneveléssel kapcsolatos párhuzamok mindig aktuálisak. Szülőként sok visszajelzést kapok arról, hogy a résztvevők a tanultakat a gyermekeik nevelésében is alkalmazni kezdik. Megtanulják, hogyan tanítsanak, hogyan fokozzák az együttműködést, és hogyan találják meg azt az optimális kihívást, amely segíti a fejlődést. Ez a folyamat nemcsak az állatok, hanem a gyerekek esetében is kulcsfontosságú a sikeres tanulási élményekhez.
B. E./WMN: Tehát lényegében az állatokkal végzett munkában bukkannak fel ezek a mintázatok, amelyeket a terápia során alaposan megvizsgálhatok?
B. N.: Valóban, még a legegyszerűbb pillanatok is képesek mélyebb önreflexióra ösztönözni minket. Gondoljunk csak bele, amikor a napfény lágyan átszűrődik az ablakon, és a macska kényelmesen elterül a padlóra vetülő meleg sávban. Ilyenkor talán egy kis irigységgel nézzük őt, és eszünkbe jut, milyen jó is lenne, ha mi is megengedhetnénk magunknak egy ilyen elpihenést: "Milyen csodás, hogy ő ezt megteheti." De ilyenkor érdemes elgondolkodnunk: vajon tényleg nem engedhetjük meg magunknak ezt a kis luxust? Még ha nem is azonnal, lehet, hogy később, máskor is rászánhatjuk magunkat. Az ilyen apró, ámde jelentős pillanatok nemcsak a mindennapjaink részét képezik, hanem nagyszerű kiindulópontot nyújtanak az önismeret mélyebb felfedezéséhez.
B. E. / WMN: A könyvben lenyűgöző volt az a női karakter, aki számtalan dolgot beleérzett abba, hogy miért nem jelent meg azonnal a macskája. Ahogy olvastam, szinte hallottam a sokunk által jól ismert belső monológot: "senki sem törődik velem", "nem vagyok jelen", "biztosan valami hiba van bennem".
B. N.: Az állatok jelenléte lehetőséget ad arra, hogy tükröt tartsanak elénk, és felfedjék, hogyan viszonyulunk a világhoz, önmagunkhoz és ahhoz, hogy a világ mit gondol rólunk. Felnőttkorunk során számos benyomást kapunk a környezetünkből, amelyek mélyen beivódnak a gondolatainkba. A probléma azonban az, hogy ezek a benyomások gyakran torzítják a valóságot, és félrevezető következtetésekhez vezethetnek. Meggyőződésem, hogy az állatasszisztált terápiák képesek segíteni abban, hogy lebontsuk ezeket a torzításokat, és gazdagabb, objektívebb tartalommal töltsük meg a bennünket formáló történeteket.
Ez elvezet minket ahhoz a helyzethez, amiről beszéltél: képzeljünk el egy szabad interakciós szituációt, ahol húszan ülünk a földön, felnőttek, és négy macska szabadon mozog közöttünk. Az egyik résztvevő viszont máris kezd szorongani, mert úgy érzi, hogy a macskák közül egyik sem közelít hozzá. Ez az érzés pedig azonnal arra készteti, hogy a helyzetet a saját értékéről alkotott véleménye alapján értelmezze, mintha a macskák elutasítása a személyes hiányosságaira utalna. Izgalmas kérdés vetődik fel: ha a macska nem jön hozzám ebben a szituációban, képes vagyok-e úgy felfogni, hogy ez nem feltétlenül rólam szól? Talán mindketten jól vagyunk, csupán most valamiért nem alakult ki a kapcsolat.
Ezekben a helyzetekben lehetőség van kívülről, objektíven is ránézni arra, mi történik valójában. Fontos megérteni, hogy egy viselkedés mögött mennyi minden lehet: lehet, hogy a macska csak azért nem jött oda, mert előttem valaki már "lestoppolta". Vagy épp ki akart nézni az ablakon, mert különös hangot hallott kintről. Ha ezt nem személyes visszautasításként élem meg, akkor szabadságomban áll kifejezni az igényeimet, nyitni felé, magamhoz hívni őt. Az értelmezés kulcsfontosságú, mert ha visszautasításként élem meg a helyzetet, valószínűleg bezárok, elkezdek szégyenkezni, szorongani - ezek az érzelmi állapotok pedig meggátolják, hogy nyissak a másik felé.
Egy másik fontos dolog, amit ilyen helyzetekben érdemes gyakorolni, az az igényeink nyílt kifejezése a másik felé. Vajon vágyom arra, hogy odajöjjön hozzám? Szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz? Jólesne, ha most velem töltene egy kis időt, ahelyett, hogy másokkal foglalkozna?
Ezerféle dologra vágyhatunk egy adott helyzetben. De vajon ki tudjuk ezeket fejezni? Vagy csendben ülünk a helyünkön, és várjuk, hogy a macska (vagy éppen egy ember) magától találja ki, mire lenne szükségünk? Ha kérnünk kell, az már nem is számít? Miért nem?
A helyzet az, hogy ha szeretnénk valamit a macskáinktól, sokkal eredményesebbek leszünk, ha megtanuljuk, hogyan kommunikáljunk velük úgy, hogy ők is megértsenek minket – ahelyett, hogy bezárkóznánk. Tapasztalataink szerint a cicák általában nyitottak arra, hogy teljesítsék a kéréseinket, és könnyen kialakul közöttünk a kapcsolat. Milyen nagyszerű lenne, ha ezt a készséget a kétlábúakkal is gyakorolnánk: észrevenni, mit szeretnénk, és azt támadás helyett kérés formájában megfogalmazni, bízva abban, hogy pozitív visszajelzést kapunk.
Természetesen, benne rejlik a lehetőség, hogy a másik fél nem tudja, vagy nem akarja teljesíteni a kérésemet. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy szembesüljek ezzel a kellemetlen érzéssel. Ugyanakkor, legalább tisztában vagyok a valósággal, és nem csupán találgatásokba bonyolódom. Ráadásul, ha elfogadom, hogy az ilyen helyzetek időnként előfordulnak, könnyebb átvészelni őket. Sokkal jobb, ha nem az a gondolat foglalkoztat, hogy csak velem történnek meg az ilyen dolgok, mintha az lenne a tévképzetem, hogy senkinek sem vagyok fontos.
B. E./WMN: Milyen véleményed van arról, hogy mi a leggyakoribb tévhit a macskákkal kapcsolatban?
B. N.: Sokan flegmának tartják őket, de a háttérben gyakran valamilyen frusztráció vagy diszkomfortérzet bújik meg, például egy ijesztő szituáció. Emellett sokszor hallani, hogy nem taníthatóak, nem érzik a gazdájuk iránti szeretetet, és kiszámíthatatlanul viselkednek. Gyakori, hogy a frusztrációjukat bosszúként értelmezzük. Például, ha a macska ideges lesz és az alomtálcán kívülre pisil, sok gazdi ezt bosszúként éli meg, azt feltételezve, hogy azért pisilt az ágyamba, mert haragszik, amiért keveset vagyok otthon. Ha valaki úgy gondolja, hogy a macska szándékosan próbálja bosszantani, hajlamos arra, hogy jogosnak érezze a megrovást, és büntesse az állatot a nem megfelelő helyen végzett dolgai miatt. Ezt a macska természetesen nem érti meg, csupán még inkább stresszesebbé válik, ami egy ördögi kör kezdetét jelenti.
B. E./WMN: Kihívást jelent átalakítani azt a mélyen gyökerező meggyőződést, miszerint a büntetés révén elérhetjük a kívánt eredményeket.
B. N.: Az egész büntetésalapú rendszer szerintem nagyon ingatag. Azt látom, hogy a fegyelmezés és a tisztelet szót szeretik egy mondatba belerakni: ha megbünteted, tisztelni fog az állat. Én viszont nem gondolom, hogy az állatban létezik olyan érzés, hogy tisztelet. Ez az emberben is csak egy másodlagos érzés, és igencsak homályos, mit értünk alatta. Vajon azt jelenti, hogy valakihez kötődöm, de közben félek tőle?
Mit is jelenthet egy hároméves kisgyermek számára? Talán semmit, vagy csak annyit, amennyit a felnőttek mondanak róla. De ha felnőtteket kérdeznék, mindenki különböző szavakkal, saját élményeivel írná le a tisztelet fogalmát. Így hát nem merném kijelenteni, hogy az emberek között egyértelmű és egységes jelentéssel bír. Ami a macskákat illeti, számukra valószínűleg nem jelent semmit; a kutyák és lovak esetében is inkább a viselkedésük dominál, amit mi tiszteletként vagy annak hiányaként értelmezünk. Az állatok világában a fogalmak nem úgy léteznek, ahogyan mi, emberek elképzeljük őket.
Egy fals alapra egy egész erődítményt építettünk fel, hiszen mindig visszatérő indok: "azért kell így csinálni, hogy végeredményként kivívjuk a tiszteletet".
Azt gondolom, jobban járunk, ha a viselkedést figyeljük. Ha azt szeretném, hogy a kutya ne rángassa a pórázt, vagy a ló ne húzzon vezetőszáron, akkor azt meg lehet tanítani ezerféleképpen. Olyan módokon is, amelyek kellemetlenek az állat számára, és olyan módokon is, amelyek kifejezetten kellemesek. Ha pedig választhatok, hogyan tanítom meg, akkor miért ne azt az utat választanám, ami nem okoz stresszt a másik félnek?
Engedjük el a "tisztelet", "dominancia" és "falkavezér" fogalmak körüli illúziókat, és fókuszáljunk arra, amit valójában szeretnénk elérni. Az a célunk, hogy a kutyánk leüljön és várjon, amikor kérjük tőle – de vajon szükség van-e arra, hogy közben frusztrációt éljen át? Inkább az együttműködés és a kölcsönös megértés irányába kellene haladnunk, hogy a kutyánk szívesen teljesítse a kérésünket.
Ha mégis szeretnénk a "tisztelet" kifejezést használni, érdemes lenne új értelmet adni neki. Képzeljük el, hogy ez a szó azt jelenti: valaki különleges számomra, és vágyom arra, hogy boldog legyen velem, elismerjen, és büszke legyen a létezésemre. Ha így értelmezzük, akkor teljes mértékben támogatom ezt a megközelítést. Ehhez pedig semmiféle erőszakra nincs szükség.
B. E. / WMN: Milyen hatással volt az életedre és a kapcsolataidra, hogy elkezdted a cicákkal közösen dolgozni?
B. N.: Alapvetően hajlamos vagyok a szorongásra, ami miatt erős kontrolligény jellemzi a mindennapjaimat. A kutyák ebben a tekintetben remek partnerek voltak a tréningek során, hiszen rendkívül jól reagáltak az irányításomra. Macskák esetében viszont úgy érzem, hogy nem tudom olyan mértékben tervezni és biztosítani a dolgokat, mint szeretném. Tőlük viszont rengeteg rugalmasságot tanultam, ami segít abban, hogy a váratlan helyzeteket is jobban kezeljem.
Számomra rendkívül lényeges, hogy a környezetemben lévő emberek érzékenyek, és a terápiás munka során jelentős támogatást igényelnek. Az ő igényeik figyelembevétele elengedhetetlen, és ez arra ösztönöz, hogy én is bátrabban vállaljam a saját érzékenységemet. Fontos, hogy merjem kifejezni, amikor egy helyzet már túlzottan frusztrál, és hogy nyitott legyek a segítségkérésre – vagy akár arra, hogy kilépjek egy olyan szituációból, ami nem tesz jót nekem.
