A regény olyan, mint egy fekete négyzet, amelynek mélyén titkok rejtőznek. Kívülről talán egyszerűnek tűnik, de ahogy belépünk az oldalain, felfedezzük a rétegeket, a színeket és a formákat, amelyek életre keltik a történetet. A fekete négyzet szimbolizál

A táj kioltja a mondanivalót. Ezt találta mondani egyik barátom, amikor leült a kertben, szemben a Badacsonnyal a diófa alá. A rakott kőfallal keretezett kép (képzet, majdnem képzelet) közepén megpihenve elfelejtett mindent, pedig annyi mindent akart mondani, elmesélni, hogy mit gondol a háborúnak véget vetni nem akaró Oroszországról, az MNB elcsalt ötszázmilliárdjáról vagy épp azokról az emberekről és folyamatokról, akik és amik épp a tájat, a környezetet égetik el mondanivalójuk miá. (Mindaz, amit el akart mondani, már bele volt írva a tájba. A napsütötte bányaudvarok kihasított kőfalába, a meddőhányó haragoszöld púpjába, a hegytetőn dacos taréjként hullámzó fák sűrűjébe.) Sokszor gondolkodom ezen én is itt. Hogy Jókai hosszú leírásai nem csupán a jelen nem lévő olvasó képzeletének megsegítésére írt mondatok, miáltal elképzelhetik a tájat, ahol a regény egyik, másik eseménye lezajlik, hanem valóban és egyszerűen csak azok a gondolatok, amelyek eszébe jutottak, amikor a tájjal szembenézett. A táj szembenéz a tájjal, és elbeszéli magát. Mint Malevics Fekete négyzete, noha annak érzékelése - látszólag - éppen ellenkező elvek szerint működik. A hegy csak hegy. De mit ért ebből az, akinek a táj csak valami elvont gondolat mimézise, utánzása hazának, felcímkézett múltnak, geopolitikának és gazdasági működésnek.

Nemrégiben Budapestre látogattunk, és Anival a Nemdebár felett találtunk szállást. Az első emeleti erkélyünkről a hajnalig tartó viták és évődések zaja szűrődött fel, melyeknek mi is részesei voltunk nem sokkal azelőtt, hogy a tömeg fölé emelkedtünk volna. Politikai témák, a következő évi választások, és a vidéki élet örömei foglalkoztattak minket, miközben távoli otthonunk, a Badacsony is szóba került. Pesti szemszögből egészen másképp festett a táj, mint ahogy majd hazatérve megéljük azt. Olyan boldog, szabad gondolatokkal telve, mintha Párizsban lennénk! Mielőtt álomra hajtottuk volna a fejünket, megcsodáltuk Mohácsi András lenyűgöző szobrát a városmajori templom előtt, amely a kerületben egykor működő nyilas kommandók áldozatainak állít emléket. A történelmi kontextus mindig újraértelmezi a műalkotásokat, András szobrai pedig mintha a valódi TÁJ szerves részei lennének, egy-egy darabot hordozva belőlünk. Hazatérve alig várom, hogy körülnézzek a hegy bazaltjain, újra felfedezve a táj szépségét.