Bóka János: Magyarországot is érintheti az uniós Tusk-forgatókönyv veszélye A közelmúlt eseményei rávilágítanak arra, hogy Magyarország sem maradhat érintetlen a Tusk-forgatókönyv következményeitől, amely a kontinens politikai táját formálja. Az uniós dö
A magyar-lengyel viszonyról, a magyar elnökség alatt megszületett Budapesti nyilatkozat hatásáról és feladatairól, a Nyugat-Balkán csatlakozási lehetőségeiről és a Patrióták európai szerepéről is beszélt Bóka János európai uniós ügyekért felelős miniszter az InfoRádió Aréna című műsorában.
2024 második felében, július 1-től december 31-ig Magyarország volt az Európai Unió Tanácsának soros elnöke. Hét úgynevezett prioritást jelöltek meg, az elsőben az európai versenyképességi megállapodásban pedig egy dokumentum is született, ez a Budapesti nyilatkozat. Mi a következő lépés?
Érdemes kiemelni, hogy a Budapesti nyilatkozat megszületése önmagában is mérföldkőnek számít. A tagállamok legmagasabb szintű politikai vezetői nyíltan kimondták, hogy az Európai Unió versenyképességi kihívásokkal néz szembe. Ez nem csupán egy kutatóintézet elemzése vagy szakértői vélemény, hanem az állam- és kormányfők közös állásfoglalása, amely azt tükrözi, hogy ők is aggódnak az EU versenyképességének állapota miatt. Ez a probléma már egy évtizede jelen van, és az utóbbi évek során a helyzet gyors romlásnak indult. A nyilatkozatban hangsúlyozták, hogy az elkövetkező öt évben az uniós intézmények, így a Európai Bizottság, az Európai Tanács és az Európai Parlament feladata az EU versenyképességének előtérbe helyezése. A vezetők rendszeresen visszatérnek erre a témára, folyamatosan figyelemmel kísérve az előrehaladást, és meghatározva azokat a területeket, ahol sürgős beavatkozásra van szükség. Fontos megjegyezni, hogy ez a kérdéskör nem csupán egyes szakpolitikai aspektusokat érint, hanem az Európai Unió működésének egészét is befolyásolja, így valóban horizontális jellegű problémaként kell rá tekinteni.
Az miért nagy dolog, hogy az európai politika legfelsőbb szintje belátja a nyilvánvalót?
Az elmúlt évtizedeket nézve, önmagában is nagy teljesítmény, hogy az európai politikai vezetők és az intézmények nem egy általuk kreált képzeletvilág visszacsatolásai alapján próbálják meghatározni a teendőket. Ez egy alapvető rendszerszintű probléma az Európai Unió működésében. Visszatekintenék az elmúlt bő két évtized néhány stratégiájára, amit az Európai Unió elfogadott. Kezdem a lisszaboni stratégiával, 2000-ből, amely azt mondja, hogy az Európai Uniónak 2010-re a világ egyik legfejlettebb tudásalapú gazdaságává kell válnia.
Csodás!
Ez nem történt meg. Tovább megyek: volt az Európa 2020, az konkrétabb indikátorszerű célkitűzéseket határozott meg, ezek jelentős része sem teljesült. Utána következik a Fit for 55, ami az elmúlt öt év tevékenységét meghatározó klímapolitikai célkitűzés volt, amit iparpolitika nélkül, egyébként irreális célkitűzéseket megfogalmazva próbáltunk megvalósítani. Erről már az intézményciklus végére kiderült, hogy egyrészt nem fog megtörténni, másrészt pedig olyan politikai bizalomvesztés következett be, ami a Fit for 55 mögötti politikai szándékokat megkérdőjelezi. Ha ezt a három dolgot egymás mellé teszem, ez azt jelenti, hogy az Európai Unió intézményrendszerével valami strukturálisan nem stimmel. Különben hogyan lehet, hogy három egymást követő alapvető uniós stratégia kudarcba fulladt? Vagy a stratégia eleve irreális célkitűzéseket fogalmaz meg, amelyekről már az elfogadása környékén látható, hogy alapvetően politikai kommunikációs célokat szolgál, vagy az a helyzet, hogy a stratégia elfogadása mögötti intézményi aktivitás nem megfelelő. Akárhogy is nézem, strukturális problémáról van szó. A Budapesti nyilatkozat annyiban különbözik az előző háromtól, hogy legalább a problémafelvetés meghatározása, az analitikus része egyértelműen kapcsolódik a valósághoz. Létező problémára világít rá, ezt a létező problémát reálisan látja. Lehet, hogy ez önmagában véve nem nagy dolog, mert talán ez elvárható lenne egy olyan intézményrendszertől, illetve a tagállamok vezetőitől, amelyek politikai felhatalmazással rendelkeznek az ügyeink vitelére, de ha az előző három ilyen kaliberű dokumentumot nézem, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ez eredmény.
Azt gondolja az európai politikai elit, hogy a valóságot a Draghi- és Letta-jelentések tükrözik? A Budapesti nyilatkozat szerint ezek a dokumentumok képezik azt a szilárd alapot, amelyre építkezni lehet a jövőben.
A Budapesti nyilatkozat mind a Draghi-, mind a Letta-jelentésre hivatkozik, amelyek kulcsfontosságú kérdéseket vetnek fel az európai integráció és a versenyképesség terén. A Letta-jelentés lényegében az egységes belső piac fejlesztési lehetőségeit elemzi, míg a Draghi-jelentés kifejezetten a versenyképességi aspektusokra fókuszál. Érdemes megjegyezni, hogy a Letta-jelentés is valójában a versenyképesség szempontjából releváns megállapításokat tartalmaz. Mindkét jelentés pontosan és alaposan tárgyalja a problémákat, és bár lehet, hogy a nyelvezetük helyenként drasztikusnak tűnik, éppen ez a megközelítés segít a sürgős kérdések kiemelésében. Úgy vélem, hogy erre az alapra érdemes építkezni. A Draghi- és a Letta-jelentés számos ajánlást fogalmaz meg, amelyekkel kapcsolatban a megalapozottságukról viták folynak. A magyar kormányzati álláspont szerint egyes elemek nem felelnek meg a nemzeti érdekeinknek, vagy ellentétben állnak azzal az Európa-vízióval, amelyet mi az együttműködés jövőjéről elképzelünk. Ugyanakkor a problémák leírása terén úgy érzem, hogy konszenzus alakult ki.
Még mielőtt a részletekbe belemennénk, a lengyel kormány kellő lelkesedéssel viszi tovább, amit a magyar elnökségtől kapott, vagy a dosszié aljára csúsztatja?
A versenyképességi kihívások terén rendkívül bonyolult feladat elé nézünk, különösen a Budapesti nyilatkozat megszületését követően, amely egy informális állam- és kormányfői tanácskozás eredményeként jött létre. Ugyanakkor az ezt követő decemberi hivatalos Európai Tanács ülésén a nyilatkozatot hivatalosan is támogatták. Ezt az uniós intézményrendszer formális elemének támogatása is tükrözi, amely az Európai Tanács következtetéseiben is megjelenik. Ez a megközelítés egy átfogó, horizontális nézőpontot vázol fel, amelyet nehéz figyelmen kívül hagyni, és úgy vélem, hogy a lengyel elnökségnek nincs is szándékában elhanyagolni ezt a kérdést. A lengyel elnökség programja már most is azt mutatja, hogy bizonyos kulcselemeket, például a belső piac megerősítését kiemelten kíván képviselni. E tekintetben a lengyel elnökség feladata, hogy az elkövetkező hat hónap során egy részletes akciótervet terjesszen elő. Ez a Budapesti nyilatkozat végrehajtásának szempontjából is kulcsszerepet játszik. Úgy gondolom, hogy ezen a területen a lengyel elnökségre számíthatunk, hiszen ez a saját érdekük is.
A két kormány közötti feszültség nem befolyásolja az együttműködés mivoltát? Jelenleg a Romanowski-ügy olyan szakaszba jutott, ahol a lengyel fél hazahívta nagykövetét, míg a mi diplomatánk állítólag bojkott alatt áll. Ráadásul a lengyelek jelezték, hogy az Európai Bírósághoz fordulnak, mivel úgy vélik, Magyarország nem tartja be az uniós együttműködés alapelveit.
Rendkívül lehangoló számomra a lengyel reakció a politikai menedékjog megadásával kapcsolatban. Ez a téma sokrétű, és úgy vélem, érdemes alaposan körüljárni. Első lépésként nézzük meg magát az esetet! Arról van szó, hogy az Európai Unió egyik tagállamának polgára politikai menedékjogot igényel egy másik tagállamban.
Ez önmagában elég meglepő. Az Európai Unión belül azt feltételezzük, hogy mindenki jogállami működést hajt végre a saját államában. Ezt várjuk el egymástól.
A politikai menedékjog kérdése mindig is érzékeny téma volt, különösen az Európai Unió keretein belül. Az alapvető kérdés, hogy jogszerűen, illetve lehet-e politikai menedékjogot nyújtani egy másik tagállam állampolgárának. A válasz erre világosan igen: a nemzetközi jog, az uniós jog és a tagállami jog is lehetőséget biztosít erre. A magyar hatóságok eljárása teljes mértékben megfelelt ezeknek a jogi kereteknek, tehát jogszerűnek tekinthető. Bár az ilyen esetek nem túl gyakoriak, nem ismeretlenek. Az uniós alapszerződésekhez kapcsolódó külön jegyzőkönyv részletezi az eljárási feltételeket, és előírja, hogy egy másik tagállam polgárának menedékjogot kell adni, ha a szükséges jogi kritériumok teljesülnek. A tanácstitkárságnak is be kell jelenteni ezeket az eseteket, és ez Magyarország esetében meg is történt. Az ENSZ menekültügyi szervezetének statisztikái szerint korábban is volt példa arra, hogy egy uniós tagállam menedékjogot adott egy másik tagállam polgárának, tehát ez nem egy példa nélküli eset. Az eljárás során azonban fontos figyelembe venni, hogy nem a bűnösség vagy ártatlanság kérdéséről van szó, hanem arról, hogy a menedéket kérő személy várhatóan tisztességes eljárásban részesül-e. A volt lengyel miniszterhelyettes ügyét vizsgálva látható, hogy őt az emberi méltóságát és alapvető jogait sértve tartóztatták le, ráadásul egy olyan eljárás keretében, amelyben mentelmi jog illette meg. Az ügyészség működése is aggodalomra ad okot, hiszen a vezetője, aki egyben az igazságügyi miniszter is, befolyásolhatja az eljárás tisztaságát. A magyar bíróság fogja eldönteni az európai elfogatóparancs végrehajtását, és figyelembe veszi majd a belügyminiszter által mérlegelt szempontokat. A lengyel politikai nyomásgyakorlás értelmezése nehézkes, mivel a döntést független magyar bíróság hozza meg. A politikai kommunikáció Lengyelország részéről viszont erőteljes, ami arra utal, hogy a bilaterális problémák nemcsak a két ország közötti viszonyt terhelik, hanem az uniós elnökség feladatait is befolyásolhatják. Az elvárás az, hogy a kétoldalú konfliktusok ne árnyékolják be a soros elnökségi feladatokat, ám Lengyelország láthatóan nem tartja ezt szem előtt. Ez a helyzet sajnálatos következményekkel járhat a magyar-lengyel kapcsolatokban, és a lengyel elnökség tevékenységében is.
A menedékjog nyújtásával a magyar kormány közvetve véleményt formál a jelenlegi lengyel kormány jogállami elvekről alkotott nézeteiről is.
A Belügyminisztérium a rendelkezésre álló információk fényében mérlegelte, hogy lehetséges-e, hogy a menedékkérő eljárása politikai okok miatt ne legyen tisztességes. Ez egy rendkívül érzékeny kérdés, de a rendelkezésre álló adatok alapján a döntés teljesen indokolt, és véleményem szerint megvédhető. Úgy gondolom, hogy ezt a magyar bíróság is alaposan fogja vizsgálni.
A magyar kormánynak van álláspontja például arról, hogy a volt lengyel igazságügyi miniszter, Zbigniew Ziobro azt mondja, hogy Donald Tusk saját guantánamói börtönt épít hazájában, ott politikai ellenfeleit akarja fogva tartani, és ehhez az Európai Unió asszisztál?
Ezzel az állítással kapcsolatban nem szeretnék véleményt formálni; nem tudom, hogy Tusk valóban tervez-e Guantánamót építeni. Azonban világosan látszik, hogy az európai intézmények meglehetősen megengedően állnak azokhoz a jogállamisági problémákhoz, amelyek Lengyelországban a kormányváltás óta felmerültek. Egyértelmű, hogy a lengyel közmédiában az őrségváltás menete aggasztó, és a képviselők mentelmi jogával kapcsolatos ügyek is érdemi változásokon mentek keresztül. Az Európai Bizottság a fenti körülmények között döntött úgy, hogy lezárja a hetedik cikkelyes eljárást Lengyelországgal szemben, és teljes, korlátlan hozzáférést biztosított az uniós forrásokhoz, noha azok a jogszabályok, amelyek alapján a hozzáférést korábban felfüggesztették, továbbra is érvényben vannak. Továbbá, a lengyel kormány figyelmen kívül hagyja az alkotmánybíróság határozatait, és szelektíven választja ki, mely bírósági döntéseket tart kötelező érvényűnek. A bírósági szervezet átvilágítása is megkezdődött, mely olyan eljárásokat és döntéseket von maga után, amelyek más uniós tagállamokban elfogadhatatlanok lennének. Az igazságügyi kormányzat dönt arról, hogy egyes bírók a jövőben folytathatják-e munkájukat, ami jogállami keretek között elképzelhetetlen. Az európai intézményrendszer reakciója erre azonban gyenge, mintha nem lenne fontos számára, ami kétségessé teszi az uniós jogállamisági eljárások hitelességét. Ez a helyzet számunkra, magyarok számára is lényeges, hiszen az európai intézmények a Tusk-forgatókönyvről beszélnek. Ha ez a forgatókönyv egy tagállamban alkalmazható, akkor miért ne lenne érvényes más tagállamokra is? Miért ne lehetne a jogállamisági normákat és eljárásokat politikai érdekek alapján átalakítani? Ez aggasztó jelenség, amely figyelmet érdemel.
Az Európai Uniónak van lehetősége beavatkozni a tagállamok jogállami működésébe, de a kérdés bonyolultabb annál, mintsem egyértelmű választ adjunk. Az EU alapelvei közé tartozik a jogállamiság tisztelete, és különféle mechanizmusok állnak rendelkezésre, mint például a jogállamisági keret, amelyek célja a tagállamok jogi normáinak ellenőrzése. Ugyanakkor az Unió szembesül azzal a kihívással is, hogy a tagállamok szuverenitása korlátozza az EU beavatkozási lehetőségeit. Így előfordulhat, hogy bizonyos esetekben az EU csak figyelmeztetésekkel élhet, vagy politikai nyomást gyakorolhat, de nem tudja kényszeríteni a tagállamokat arra, hogy változtassanak a saját jogi gyakorlatukon. Ennek következtében a kérdésedre a válasz: az EU rendelkezik bizonyos eszközökkel, de a hatása korlátozott, és sokszor csupán a helyzet tolerálására szorítkozik.
Az Európai Uniónak számos eszköze áll rendelkezésre, és a magyar kormány számára széleskörű tapasztalatokkal bír a jogállamisági és egyéb eszközök politikai nyomásgyakorlásra való alkalmazásában. Jelenleg egyértelmű, hogy Magyarország esetében a Bizottság aktívan, sőt előrelátóan alkalmazza ezeket az eszközöket. Ezzel szemben Lengyelország esetében, még a jogállamiságot súlyosan sértő intézkedések esetén sem érzik szükségesnek ezen eszközök előhívását. Ez a gyakorlat felveti a kérdést, hogy az uniós intézmények rendelkeznek-e valóban objektív, semleges és egyenlő alapelvek alapján működő eljárással a tagállamokkal szemben. A széles diszkrecionális jogkör, amelyet az úgynevezett jogállamisági eszköztár alkalmazására kaptak, arra utal, hogy a döntések nem feltétlenül a jogi keretek szigorú betartásán alapulnak. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy ezek az eszközök kifejezetten arra lettek tervezve, hogy politikai nyomásgyakorlásra és politikai érdekek érvényesítésére alkalmasak legyenek. Az uniós intézmények pedig nem haboznak ezeket az eszközöket ilyen célokra felhasználni, ami tovább árnyalja a jogállamiságról alkotott képet.
A magyar kormány esetleg a lengyel példa alkalmazásával kíván érvet felhozni az Európai Bizottsággal vagy más európai szervezetekkel folytatott vitáiban, vagy már belenyugodott abba, hogy létezik egy kettős mérce, ami csak tovább fokozná a feszültségeket?
A magyar kormány álláspontja szerint az európai uniós jogrendszerben nincsen szükség ilyen típusú eszközökre. Ezt a nézetet két fő érvelés támasztja alá: egyrészt úgy vélik, hogy ezek a szankciók kontraproduktív hatásúak, másrészt pedig komoly veszélyeket rejtenek magukban. A lengyel helyzet példáján keresztül világosan látható, hogy a jogállamisági szankciórendszer működése diszfunkcionális, és a vele járó kockázatok miatt indokolt lenne, hogy ezeket a problémás elemeket eltávolítsák az uniós jogrendszerből.
Van olyan javaslat, amely mögé széleskörű támogatást lehetne felépíteni? Más szóval, elegendő tagállam látja úgy, hogy ez a gyakorlat veszélyes és káros?
Jelenleg még nem történt meg. Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez a tendencia folyamatosan erősödik. Továbbá, amikor az említett eszközök elfogadása napirendre került, az szorosan összefonódott a jelenlegi hétéves költségvetési keretterv elfogadásával. A hangsúly itt a uniós források felhasználásának ellenőrzésén van, és ahhoz, hogy a következő hétéves költségvetési keretterv is magában foglalja ezeket az eszközöket, elengedhetetlen a tagállamok egyetértése.
Visszatérve a versenyképességi megállapodás keretein belül kidolgozott Budapesti nyilatkozatra, itt részletesen kidolgozott feladatkiosztások és konkrét időpontok találhatóak. A dokumentumban nemcsak közeli, hanem hosszú távú célok is szerepelnek, amelyekhez mindenkinek megvan a maga felelőssége. Például 2025 júniusára a bizottságnak el kell készítenie egy átfogó stratégiát. Most, hogy január közepe van, érdemes lenne feltenni a kérdést: hol tartanak éppen a folyamatban?
Sajnos, bizonyos csúszásról már be tudok számolni. A bizottság eredetileg a héten tervezte nyilvánosságra hozni a Versenyképességi Iránytű elnevezésű dokumentumot, ami egy általános stratégiai dokumentum lett volna a bizottság versenyképességi tevékenységének az összefoglalására. Ennek az elfogadása legalább egy hetet csúszik, már most. Bízom benne, hogy ennek kizárólag technikai okai vannak, és a bizottság nem tervezi a versenyképességgel kapcsolatos hozzáállásának az alapvető felülvizsgálatát.
Lehetséges, hogy érdemes lenne áttekinteni a hozzáállását? Van esetleg egy felettese a bizottságnak, aki a feladatot kiadta? A budapesti megállapodásban is szerepel ez a téma, ugye?
Úgy vélik, hogy a bizottságnak van egy vezetője, ám mi úgy látjuk, hogy a tagállami vezetők töltik be ezt a szerepet. A bizottság esetében ez talán nem annyira nyilvánvaló, mivel ha ugyanezt a kérdést a bizottság képviselőinek szegezzük, valószínűleg egy összetett jogi érvelésbe fognak bonyolódni. Ennek a lényege pedig az, hogy az európai tanács által hozott következtetéseket politikai iránymutatásként kell értelmezni, és nem jogi kötelezettségként.
Akkor sem, ha van benne határidő, meg konkrét feladatmeghatározás?
Ebben az esetben sem, merthogy a bizottság megítélése szerint a dokumentumnak a jogi természetét nem a tartalma határozza meg. Innentől kezdve megindul a politikai birkózás a tagállami vezetők és a bizottság között, hogy a bizottságnak mennyire kellene komolyan venni ezeket a politikai iránymutatásokat. Ez a politikai birkózás nem kizárólag a Budapesti nyilatkozat tekintetében jelentkezik. Általában véve is látjuk azt, hogy az Európai Tanács következtetéseit, különösen az elmúlt öt évben, a Von der Leyen-bizottság, rendkívül szelektíven és tendenciózusan értelmezte. Azokat az elemeket referenciaként, hivatkozási alapként használta, amivel egyébként a bizottság politikai agendája szerint is egyetért, azoknál a kérdéseknél pedig, ahol nem - itt különösen a migrációs fordulatra gondolok, amit a bizottság megítélése szerint a maga eszközeivel majd igyekszik elszabotálni -, ott pedig arra hivatkozik, hogy ez igazából egyfajta politikai orientáció, de az uniós jog értelmében a jogszabály-kezdeményezési jog a bizottságnak a kizárólagos hatásköre, és a bizottság dönti el, hogy milyen területen, milyen tartalommal és mikor fog jogalkotási javaslattal élni. Vagyis a bizottság fölött folyamatosan politikai kontrollt kell gyakorolni, a bizottságot folyamatosan politikai nyomás alatt kell tartani azért, hogy a Budapesti nyilatkozatban foglalt feladatainak tegyen eleget.
Milyen eszközökkel lehet fenntartani a bizottság nyomás alatt tartását? A Parlament kérje számon tőlük a döntéseiket, míg a Tanács kezdeményezzen egy újabb egyeztetést, hogy megerősítse a Budapesten elhangzottakat.
Az Európai Tanács szerencsére rendszeresen ülésezik. Évente legalább négy alkalommal kell formális európai tanácsülést tartani. Az Európai Tanácsnak tagja, szavazati jog nélkül, az Európai Bizottság elnöke. Az én megítélésem szerint, mivelhogy az Európai Tanács döntéséről van szó, az Európai Tanács formális ülései jelentik a legmegfelelőbb politikai platformot arra, hogy rendszeres időközönként a bizottság elnökén ezeket az elvárásokat számon lehet kérni. Ilyen alkalom lesz, februárban elő kell állni a bizottságnak a cselekvési tervével, be kell mutatnia, hogy az elkövetkező évre mikor és milyen jogalkotási javaslatokkal kíván előállni. Ebből már látjuk azt, hogy a bizottság mennyire veszi komolyan a Budapesti nyilatkozatban foglaltakat. A bizottság magára nézve is szabott határidőket, elő fog állni egy adminisztratív tehercsökkentési csomaggal. Azt is látni fogjuk, hogy ez mikor történik meg, s annak mi lesz a tartalma.
Ez a budapesti nyilatkozatban is szerepel.
Elvileg néhány héten belül napvilágot kell látnia ennek az ügynek. A lengyel elnökség azt tervezi, hogy amikor a bizottság bemutatja az adminisztratív tehercsökkentési csomagot, prioritásként kezeli majd azt a tanácsban. Ezért a lengyel elnökségtől várjuk, hogy figyelemmel kísérje és érvényesítse a Budapesti nyilatkozatban rögzített célokat.
A második pont a budapesti megállapodásban, nyilatkozatban az európai védelempolitika megerősítése. Ez konkrétan uniós haderőt, összehangolt fejlesztéseket, uniós hadiipart, egy vezényleti nyelvet, vagy mit jelent?
Az Európai Uniónak a védelmi politika terén meglehetősen szűk hatáskörei vannak, és véleményem szerint ez így van rendjén. A tagállamok, köztük Magyarország, nem is igazán törekednek alapvető változásokra ezen a téren. Ugyanakkor az Európai Uniónak az iparpolitikán keresztül jelentős befolyása van az európai védelmi ipar fejlődésére. Az európai stratégiai autonómia egyik kulcseleme az önálló védelmi képességek megléte. Ez nem azt jelenti, hogy az EU-nak és a tagállamoknak el kellene hanyagolniuk a védelmi struktúrákat; a NATO tagállamai számára a NATO a biztonsági és védelmi együttműködés alapját képezi. Ha azonban feltételezzük, hogy az Uniónak rendelkeznie kell olyan képességekkel, amelyek lehetővé teszik számára, hogy szövetségesekkel vagy akár önállóan is fellépjen saját biztonsági és védelmi céljai érdekében, akkor elengedhetetlen, hogy a védelmi ipar alapjait is megteremtsük. Jelenleg az európai védelmi ipar számos strukturális nehézséggel küzd, ami megnehezíti a kihívásoknak való megfelelést, sőt, a békeidőben fennálló igényeket sem tudja kielégíteni. Különösen aggasztó, hogy az orosz-ukrán konfliktus fényében, amikor az EU tagállamai az ukrán katonai támogatását alapvető védelmi stratégiának tekintik, az európai védelmi ipar még inkább alkalmatlannak tűnik ezen feladatok ellátására. Ezért fontos, hogy elemezzük, hogyan tudnánk az európai védelmi ipari szereplőket úgy helyzetbe hozni, hogy képesek legyenek megfelelni a megnövekedett igényeknek. Meg kell vizsgálni, hogy a belső piac kiterjeszthető-e a védelmi iparra, s ha igen, akkor milyen módon és milyen sajátosságokkal. Lehetséges-e európai szinten védelmi ipari fejlesztési projekteket létrehozni? Ehhez elengedhetetlen, hogy az európai védelmi kutatások koordinációja, sőt, adott esetben a védelmi tervezés koordinációja is megvalósuljon. Az Európai Uniónak vannak erre vonatkozó hatáskörei, és jelenleg egy bizottsági előterjesztés is napirenden van, amely az európai védelmi ipari tervet tartalmazza, mint pilot projekt. Jelenleg egy másfél milliárd eurós keretről beszélünk, ami az európai védelmi ipar szempontjából meglehetősen csekély összeg, de fontos lehetőséget kínál arra, hogy kísérletezzünk az európai védelmi ipari együttműködés hatékony koordinálásával. Reményeink szerint, ha ez a rendszer sikeresen működik, és sikerül megállapodnunk a kereteiről, akkor egy sokkal nagyobb támogatást láthatunk a következő hétéves költségvetési ciklusban. Kulcsfontosságú, hogy megértsük, hogyan épül fel ez a rendszer, milyen befolyása van a tagállamoknak és a bizottságnak, valamint hogy a hangsúly inkább az európai védelmi ipari szereplőkön van-e, vagy a beszerzéseken és fejlesztéseken, esetleg a külső résztvevők bevonásával. A magyar elnökség már megkezdte a dosszié tárgyalását, és az európai védelmi ipari politikával foglalkozó munkacsoport intézményesítésével megteremtettük az együttműködés és a döntéshozatal kereteit. A dossziét a közös álláspont küszöbéig sikerült eljuttatnunk, és néhány nyitott kérdést a lengyel elnökségnek még rendeznie kell, mielőtt elindulhat a trilógus az Európai Parlamenttel. A magyar elnökség eddig elért eredményei kifejezetten pozitívak, különösen egy átmeneti intézményi időszakban.
Fogja akarni az európai védelmi ipar megerősítését Donald Trump, vagy azt fogja inkább mondani, hogy aki NATO-védelmet akar, az F sorozatú repülőgépeket szíveskedjen vásárolni?
Azt gondolom, hogy a bejövő elnöki adminisztráció az amerikai védelmi ipari pozíciók erősítését Európában is kiemelt jelentőségűnek fogja tekinteni.
Vannak bázisaik már Romániában, Lengyelországban, nagyon sok helyen.
A védelmi ipar helyzetét nem csupán az amerikai katonai jelenlétként tekinte, hanem úgy látom, hogy az Európai Unió tagállamai egyre inkább az amerikai beszállítókra alapozzák védelmi beszerzéseiket. Szeretném, ha ez a támaszkodás nemcsak folytatódna, hanem még erősebbé válna, mint korábban. Ezért is tartom bölcs döntésnek a magyar elnökség lépését, hogy nem zárta le a tagállamok közötti egyeztetéseket addig, amíg az új amerikai kormány hivatalba nem lépett. Így lehetőség nyílik arra, hogy világosan lássuk azt a teret, ahol az Európai Unió és az Egyesült Államok között egy konstruktív és egészséges transzatlanti együttműködés alakulhat ki a védelmi ipar terén is.
A harmadik aspektus a következetes és érdemeken alapuló bővítéspolitika. Ezt a Nyugat-Balkán országai is szeretnék, ahol egy 2023-as felmérés alapján megfigyelhető, hogy 2022 óta csökken az európai uniós csatlakozás iránti érdeklődés. Különösen Szerbiában, amely a legnagyobb ország a térségben, egyre kevesebben vágyakoznak az uniós tagságra.
A Nyugat-Balkán bővítési folyamata valóban súlyos hitelességi problémákkal küzd. A magyar elnökség célja az volt, hogy ha valóban létezik valamilyen bővítési lelkesedés Ukrajna, esetleg Moldova irányába – ami vitatható, hiszen lehet, hogy csupán politikai kompenzációról van szó, amit az EU tagállamai ígérgetnek Ukrajnának – akkor ennek a lelkesedésnek valamennyire át kellene hatnia a Nyugat-Balkánra is. Fontos azonban megjegyezni, hogy a magyar elnökség olyan időszakban vette át a vezetést, amikor a Nyugat-Balkán bővítésével kapcsolatban két és fél évnyi stagnálás volt tapasztalható.
Vannak, akik már 15 éve várják a lehetőséget, hogy tagokká váljanak, mások 13 éve, sőt akad, aki már 11 éve tagjelölt. Koszovó pedig úgy tűnik, még mindig a tagjelöltség előtti fázisban leledzik.
Koszovó jelenlegi helyzete valóban figyelemreméltó, hiszen nem rendelkezik tagjelölti státusszal. Több mint húsz évvel ezelőtt ígéretet tettünk a Nyugat-Balkán országainak, hogy a jövőjük az Európai Unió keretein belül valósulhat meg, ezzel perspektívát adva számukra. Azonban úgy vélem, hogy az EU nem volt elég aktív a bővítési folyamatban, pedig sokkal többet tehetett volna. Ha a stratégiai aspektus helyett a mikro szintre fókuszálunk, akkor meg kell említenem, hogy az európai intézmények az elmúlt két és fél évben egyetlen új fejezetet sem nyitottak, és egyet sem zártak le a nyugat-balkáni országokkal. Magyarország két és fél év után vette át az elnökséget, és el kellett indítania egy gyakorlatilag stagnáló folyamatot. Nem arról volt szó, hogy egy mozgó vonatot irányítsunk, hanem egy megállt szerelvényt kellett újra mozgásba hozni, ami sokkal nehezebb feladat. A magyar elnökségnek sikerült előrelépéseket elérni, többek között három kormányközi konferenciát is megrendeznünk: kettőt Albániával és egyet Montenegróval. Ilyen számú konferenciára legutóbb 2017-ben volt példa, ami új dinamizmust hozott a Nyugat-Balkánra, és reméljük, hogy a lengyel elnökség ezt a folyamatot folytatni tudja. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez önmagában nem elegendő a bővítési folyamat hitelességének megőrzéséhez a régióban. Szerbiával kapcsolatban is eljutottunk a kormányközi konferencia küszöbéig, ami a magyar elnökség alatt nem valósult meg, de az első lépéseket sikerült megtenni. Lényeges, hogy a kormányközi konferenciához eljussunk, ahol reményeink szerint a 3-as klasztert is megnyithatjuk, amely a versenyképesség szempontjából is kulcsfontosságú az EU-val való kapcsolatokban. Észak-Macedónia esetében is elengedhetetlen a haladás, hiszen különböző kétoldalú konfliktusok hátráltatják a folyamatot. Bízom benne, hogy Koszovó is aktív szereplővé válik a Belgrád-Prishtina párbeszéd folytatásában, ami elősegítheti a deeszkalációt és közelebb viheti őt az Unióhoz. Bosznia-Hercegovina szintén készen áll arra, hogy kihasználja az EU által felkínált lehetőségeket a bővítési folyamat keretein belül. A magyar elnökség ezért rengeteget tett, és számos politikai tőkét, valamint munkát fektettünk bele. Úgy érzem, hogy ezek az erőfeszítések már látható eredményekkel járnak.
Ideális esetben a Nyugat-Balkán tagjelölt országai egyszerre lépnének be, vagy a fokozatosság elve az érdemek miatt itt is érvényesül?
Az alapgondolatunk az, hogy a folyamatnak érdemalapúnak, objektívnek és hitelesnek kell lennie. Ez azt jelenti, hogy minden egyes tagjelölt és potenciális tagjelölt ország a saját teljesítménye alapján haladhat előre. Számomra ez elengedhetetlen, hiszen csak így lehet valódi politikai elkötelezettséget kialakítani a folyamat mellett, mind az Európai Unió, mind a tagjelöltek részéről. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy geopolitikai és geostratégiai szempontból, valamint a regionális stabilitás érdekében is fontos, hogy a régió egésze számára ez a perspektíva megbízható legyen. Azt nem tartom fenntartható megoldásnak, amit az európai intézmények és egyes tagállamok időnként alkalmaznak: hogy kiválasztanak egy-két „kedvenc” országot, amelyek gyorsan és látványosan haladnak a folyamatban, miközben a többiek háttérbe szorulnak. Ez feszültséget és konfliktusokat szülhet a régióban. A nyugat-balkáni térség számára elengedhetetlen, hogy az európai uniós tagság hiteles perspektíváját kínáljuk. Ezért rendkívül fontos, hogy minden tagjelölt és potenciális tagjelölt ország érezze, hogy képes előrelépni, és hogy ha a szükséges feltételek teljesülnek, akkor valóban előre is léphet.
Képes-e az Európai Unió intézményrendszere hatékonyan alkalmazkodni a bővítés kihívásaihoz? Az alapvető bővítési kritériumok között szerepelt, hogy az unió számára elengedhetetlen, hogy az intézményrendszere megfelelően felkészült legyen az új tagállamok integrálására.
A Nyugat-Balkán helyzetét álproblémának tartom. E régió mérete, lakossága és gazdasági teljesítménye nem indokolja, hogy az Európai Unió intézményrendszerét alapjaiban át kellene alakítani, vagy hogy a kulcsfontosságú uniós politikákat meg kellene változtatni ahhoz, hogy ezek az országok csatlakozhassanak. Amikor az EU reformjáról és átalakításáról beszélünk a bővítés fényében, úgy érzem, hogy egy nem teljesen helyénvaló árukapcsolás zajlik. Nem világos számomra, hogy miért lenne szükség új megközelítésekre a minősített többség és az egyhangúságot igénylő dossziék esetében, csupán azért, mert a tagállamok száma nő. Nem látom indokoltnak, hogy a kohéziós politikát vagy a közös mezőgazdasági politikát alapvetően átformálják csupán azért, mert a Nyugat-Balkán, amely az uniós GDP alig több mint egy százalékát képviseli, csatlakozni kíván. Számomra úgy tűnik, hogy ezeknek az uniós politikáknak a megváltoztatására tett javaslatok inkább a bővítési folyamat lassítását vagy egyéb politikai célok elérésére irányuló kísérleteket tükröznek, mintsem az EU valódi felkészülését a Nyugat-Balkán integrációjára.
Az egyéb politikai szándék talán arra irányul, hogy a résztvevők saját nemzeti érdekeik előtérbe helyezésével próbálnak előnyhöz jutni, miközben a folyamatot szándékosan lelassítják. Ilyenkor általában arra gondolnak, hogy a tárgyalások során a saját országuk gazdasági, politikai vagy társadalmi helyzetét próbálják erősíteni, esetleg kedvezőbb feltételeket kialakítani a jövőbeni együttműködés érdekében. Az ilyen taktikázás gyakran bonyolítja a helyzetet, és hosszú távon megnehezítheti a közös megoldások megtalálását.
Úgy vélem, hogy léteznek olyan föderalista irányzatok, amelyek az európai intézményrendszert egy olyan struktúrához szeretnék közelíteni, mint az Egyesült Államok. Ezen törekvések szoros kapcsolatban állnak a bővítési folyamatokkal is. Nézzük például Magyarországot: nyilvánvaló, hogy számodra kulcsfontosságú a Nyugat-Balkán európai uniós integrációja. Én ezt el tudom fogadni, még ha számomra nem is elsődleges prioritás az EU bővítése ezen a területen. Jól látom, hogy ez neked fontos, de cserébe azt szeretném kérni, hogy támogasd az európai intézményrendszer olyan irányú átalakulását, amely nem feltétlenül összhangban áll az általad képviselt európai vízióval. Ha nem lenne ez a kölcsönös függés, valószínűleg nem is fontolnád meg ezt a lehetőséget. Így állnak a dolgok a gyakorlatban.
A Budapesti Nyilatkozatban az illegális migráció megfékezése is középpontban áll. A kérdés, hogy ezt új módszerekkel vagy a meglévő eszközök felhasználásával kívánják-e elérni, fontos szempont a jövőbeli stratégiák szempontjából.
A jelenlegi eszközök mellett sajnos nem valósítható meg a kívánt cél. Két alapvető tényező elengedhetetlen ahhoz, hogy egy hatékony európai migrációs politika létrejöhessen, amely pedig a belső határok nélküli Európai Unió fennállásának alapköve. Jelenleg jól látható, hogy a működésképtelen migrációs politika már a schengeni rendszer fundamentumait is elkezdi aláásni.
Zárogatják le az országok belül egymás határait.
Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: Valóban logikus, hogy ha az Európai Unió külső határait nem tudjuk megfelelően megvédeni, akkor a tagállamok kénytelenek a belső határokon is szigorúbb ellenőrzési intézkedéseket bevezetni. A külső határok védelme csak úgy valósulhat meg hatékonyan, ha biztosítjuk, hogy kizárólag azok léphessenek be az Unió területére, akiknek erre törvényes jogosultságuk van. A visszatérési statisztikák azt jelzik, hogy amennyiben jogosultsággal nem rendelkező egyének lépnek be az Európai Unióba, gyakorlatilag lehetetlenné válik számukra az Unió területéről való eltávolítás. Ezért a belépés megakadályozása mellett elengedhetetlen, hogy egyfajta területen kívüliségi elvet alkalmazzunk. Ez azt jelenti, hogy a belépési jogosultságok ellenőrzésének folyamata, akár jogi, akár tényleges értelemben, az Európai Unió határain kívül kell, hogy lefolyjon.
Persze, íme egy egyedi változat: "Brittaniai szépség vagy olasz divatikon?"
Ezek lehetséges modellek. És az is ebbe a területen kívüliségi koncepcióba tartozik, hogy abban az esetben, ha valakit nem lehet a származási országába egyből visszaszállítani, akkor lehetséges-e olyan, az Európai Unió területén kívüli központok létrehozása, ahol ideiglenesen mindaddig, amíg a származási országokba vissza nem szállítható, tartózkodik. Ez megint csak egy területen kívüliségi elem. Ezek új rendszerek, ezek új kezdeményezések, eszközök, ezek eddig az Európai Unió migrációs politikájának nem képezték a részét. A migrációs fordulat - én azt látom - talán megkezdődött, de óriási ellenállás van az európai és a nemzetközi intézmények részéről. ideértve a bírói fórumokat is részéről, és ezek a bírói fórumok jelen állás szerint képesek arra, hogy a migrációs fordulatot megakasszák és visszafordítsák. Az elkövetkező hónapok fogják megmondani azt, hogy ez az ellenállás az európai és nemzetközi bírói fórumok részéről mennyire erős, és ez az ellenállás kell, hogy meghatározza a tagállamok következő politikai lépéseit annak érdekében, hogy a migrációs fordulat valóban megvalósuljon.
Az európai bírói fórumok nem kezelhetők ugyanúgy, mint a nemzeti bíróságok. Míg egy parlamenti döntés által megszületett törvény kötelező érvényű a nemzeti bíróságok számára, addig az európai szintű jogi keretek sokkal bonyolultabbak. Az uniós jogszabályok és a tagállami jogok közötti összhang megteremtése számos kihívást jelent, így nem lehet egyértelműen alkalmazni a nemzeti szintű jogalkotási folyamatokat az európai jogrendszerre. Az európai bíróságok által hozott döntések sok esetben eltérnek a tagállamok joggyakorlatától, ami további nehézségeket teremt a jogértelmezésben és -alkalmazásban.
Ezt a folyamatot nyomon követhetjük. Jelenleg több jogi eljárás zajlik, főként olasz bíróságok keretein belül, amelyek célja az olasz-albán megállapodás érvényességének megkérdőjelezése. Ezek az eljárások most már az Európai Unió Bírósága elé kerültek, egy úgynevezett előzetes döntéshozatali eljárás keretében, amely során az olasz bíróságok az uniós jog értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket fogalmaznak meg. A jogi aspektus mellett érdemes figyelembe venni a politikai dimenziót is: az Európai Unió Bíróságának döntése arra is kihatással lehet, hogy az olasz bíróságok figyelmen kívül hagyják a nemzeti jogszabályokat, amennyiben azok ellentétesek az uniós joggal vagy annak alapelveivel, beleértve az alapjogi chartát is. Ha a bíróság ilyen irányú döntést hoz, az azt jelentené, hogy a tagállamok által kialakított jogi keretek érvényüket vesztik, és ezáltal megnehezíti a tagállamok által a saját jogalkotásukon és nemzetközi megállapodásaikon keresztül megvalósítani kívánt migrációs politikák érvényesülését. A tagállamoknak ezt követően politikai és jogi válaszokat kell kidolgozniuk.
A területen kívüli elbírálás gyakorlatához egészen az Alapjogi Chartáig el kell menni? Azt kell módosítani az Európai Unióban, hogy az Európai Bíróság utána annak megfelelően bírálja el a nemzeti bíróságok hozzá beérkezett kérelmeit?
Ez egy rendkívül összetett jogi kihívás, hiszen az alapjogi bíráskodás lényege abban rejlik, hogy a bírói fórumok által használt jogi dokumentumok általában nagyon széleskörű, alapelvi szintű rendelkezéseket tartalmaznak. Természetesen létezik egy bizonyos absztrakciós szint, amely alá egy alapjogi chartában nem lehet mélyebbre ásni.
A megfelelő alapjogi charta tartalma elégségesen ködös.
Az kellően homályos is, de egyébként az alapjogi rendelkezéseknek a természete, hogy gyakorlatilag a politikai jogalkotó az illetékes bírói fórum bölcsességére bízza a szabályozásnak az értelmezését. Mindaddig, amíg ez az alapjogi fórum, például az Európai Unió Bírósága kellő önmérsékletet és visszafogottságot tanúsít ezeknek az értelmezésében, és kellő mozgásteret hagy a politikai jogalkotó számára, hogy egyébként az aktuális társadalmi igényeknek és elvárásoknak megfelelően szabályozza a kérdéseket, ez egy működő rendszer. Onnantól kezdve, hogy ezek a bírói fórumok a bírói aktivizmustól inspirálva a részletszabályok és a konkrét intézmények működésével kapcsolatban olyan elvárásokat támasztanak, ami a politikai jogalkotó mozgásterét nullára szűkíti, vagyis a politikai jogalkotó innentől kezdve nincsen abban a helyzetben, hogy a jogos társadalmi igényeknek és elvárásoknak megfelelő belső jogalkotással próbálja a helyzeteket kezelni, akkor kialakul egy politikai és alkotmányossági feszültség, amit mind politikai, mind jogi szempontból kezelni kell valahogy. 2025-nek ez lesz az egyik legfontosabb kihívása a migráció tekintetében.
Milyen irányba haladnak az Erasmus és Horizon programok 2025-re? Várható-e valamilyen jelentős előrelépés?
A bizottság elvégezte a KEKVA-törvénymódosításunk értékelését, amely azonban nem egyezik a magyar kormány álláspontjával. Úgy gondoljuk, hogy már régóta eleget tettünk minden vállalásunknak és elvárásnak. Természetesen rendelkezésünkre állnak politikai és jogi eszközök, amelyekkel igyekszünk rendezni a nyitott kérdéseket, biztosítva ezzel Magyarország és a magyar állampolgárok számára az uniós forrásokhoz való jogszerű hozzáférést. 2025-ben valószínűleg új kihívásokkal kell szembenéznünk, mivel a politikai feszültségek, amelyek az Európai Bizottság politikai megközelítése és nyomásgyakorlása miatt alakultak ki a bizottság és a magyar kormány között, várhatóan tovább fokozódnak. Én személy szerint az ilyen konfliktusok eszkalálódására számítok a következő évben.
A jogi eszköz egy újabb lehetőség a szövegek módosítására, amelyet a bizottság számára javasoltak?
Ez egy lehetőség, azonban bizonyos kétségeim vannak vele kapcsolatban. Amikor már eleget tettünk valaminek, és azt a választ kapjuk, hogy mégsem, akkor nem egészen világos, hogyan léphetünk tovább. A jogi eszközök között szerepel a bizottsági határozatokkal szembeni jogi fellépés is.
Bírósághoz fordulni?
Ez valóban lehetséges. Jelen esetben egy bizottsági határozatról beszélünk, amely az Európai Unió Bírósága előtt megtámadható. Különösen akkor van erre lehetőség, ha a határozat nyilvánvalóan túllépi azt a tanácsi végrehajtási döntést, amely tartalmazza azokat az elvárásokat és aggályokat, amelyek a jogállamisági kondicionalitás alkalmazásának szükségességét indokolták. Ez egy lehetőség, de a magyar kormány nem szeretné magát semmilyen szempontból, vagy pozícióban beszorítani. Ezért minden rendelkezésre álló jogi és politikai eszközt igénybe kívánunk venni, beleértve a bizottsággal folytatott egyeztetések folytatását is.
Milyen hatással lehet a magyar kormány tárgyalási pozíciójára, ha Herbert Kickl megalakítja az osztrák kormányt? A Patrióták párt tagjaként ő is a Fideszhez hasonló politikai irányvonalat képvisel, ami potenciálisan erősítheti a két ország közötti együttműködést.
Egyértelműen erősíti. Arra utalnék vissza, hogy ezek az úgynevezett jogállamisági eljárások mára egyértelműen politikailag determinált eljárásokká alakultak. Nem arról van szó, hogy objektív standardokat egy átlátható eljárás keretében számon kérnek tagállamokon, hanem arról, hogy van egy politikai konfliktus, aminek az okai messzire vezetnek. A politikai konfliktus megvívásának az egyik eszköze az, hogy a bizottság a rendelkezésre álló jogállamisági eszközöket Magyarország kormányával szemben alkalmazza. Ha ez egy politikailag determinált konfliktus, akkor elvileg lehetséges jogi vagy technikai megoldása, de a jogi vagy technikai megoldás előfeltétele valamilyen politikai megoldás. A politikai megoldást pedig nyilván a politikai konfliktusban résztvevő szereplők pozícióinak az erőssége fogja meghatározni. És innentől kezdve az, hogy a bizottság mondjuk az Európai Tanácsban, vagy az uniós intézményekben milyen tagállami pozíciók által meghatározott keretben mozoghat, ez a mi helyzetünket is alapvetően befolyásolja. Ha az Európai Tanácsban az asztal körül olyan állam- és kormányfők ülnek, akik egyébként a magyar politikai állásponttal szimpatizálnak, vagy legalábbis összeegyeztethető, kompatibilis álláspontot képviselnek, hasonlóan látják a tagállamok és az uniós intézmények kapcsolatát, hasonlóan vélekednek az európai integráció alapjairól, lényegéről, célkitűzéseiről, akkor ez a magyar kormány pozícióját mindenképpen erősíti. Ebből a szempontból 2025-ben nemcsak Ausztriáról van szó, hanem reményeink szerint ez a folyamat a Patrióták köré szerveződő politikai pólus megerősödését hozza az Európai Parlamentben és a tagállamokban is. Ez Magyarország számára lényegesen nagyobb mozgásteret és kedvezőbb pozíciót fog eredményezni.
Figyelemmel kell kísérni a Patrióták csoportját, de érdemes lehet számításba venni olyan országokat is, mint Lengyelország. Ott is közelgő választásokra lehet számítani, és szinte mindenütt választások zajlanak, ezzel együtt pedig számos helyen várhatóak politikai átalakulások.
Alapvetően a Patrióták csoportját érdemes figyelni. Én azt gondolom, hogy a Patrióták nemcsak az európai politikai életnek egy új pólusa lesz, hanem az európai politikai életnek az új szervező szempontja. Már most is azt látjuk, hogy a különbségtétel ott húzódik, hogy vannak politikai erők, akik a Patriótákkal egyeztetetten készek az európai döntéshozatalban részt venni, és vannak, akik a Patriótákkal szemben határozzák meg magukat, és elzárkóznak az együttműködéstől. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a jobboldalnak a szervezőereje lesz a Patrióták, hanem az egész politikai életnek az új megkülönböztető jegye. Ez a választóvonal most már nem a jobboldal és a baloldal között fog húzódni, hanem a Patrióták csoportja és az azzal szemben állók között. Ez nyilván azt jelenti, hogy a jobboldalnak, aminek a Patrióták lesz most már a meghatározó szervezőereje, a koordinációs lehetőségei még korántsem értek véget. Nyilvánvaló, hogy Lengyelországban a meghatározó ellenzéki erő jelenleg nem a Patriótákhoz tartozik, hanem az ICR-hoz, a konzervatívokhoz, de azt gondolom, hogy a Patrióták és az ICR között lehetséges olyan értelmes politikai együttműködés, ami a Patriótáknak a mozgásterét, a lehetőségeit, ennek az új európai jobboldali alternatívának a politikai erejét növeli. Ez a jobboldali megerősödés, szerveződés, konszolidáció még a kezdeti fázisaiban van. A Patrióták lesznek az új meghatározó pólusképző erő, ami viszonyítási pont mindenki számára a jobboldalon és azon kívül is.
