Budapest rejtett, de annál inkább figyelemre méltó részei, amelyek egykor a város legveszélyesebb környékeiként voltak ismertek, mára talán már elfeledődtek. Ezek a területek nemcsak a múlt sötét árnyait idézik fel, hanem a város folyamatos átalakulásának
A városok fejlődésével az egykori rossz hírű környékek is átalakulnak, felszámolják vagy beépítik őket. Budapest veszélyesnek tartott helyei közül nem egyet ma már csak hírből ismerjük, vagy még úgy sem: végleg a feledés homályába merültek.
Minden városnak megvan a maga "sötét zónája", ahol a bűncselekmények száma meghaladja a városi átlagot, vagy ahol a sötétedés után nem szívesen sétálgatnánk. Ilyenek például az Örs vezér tere, a Hős utca és a Keleti pályaudvar környéke, amelyek az utóbbi években azonban egyre inkább barátságosabbá váltak a késő esti sétákhoz. A város folyamatos átalakulásával ezek a területek is változnak, fejlődnek, és a korábbi rossz hírük fokozatosan feledésbe merül. Vagy eltűnnek, vagy új épületek borítják el őket. Gondoljunk csak a Mária Valéria-telepre, a Zita- és Lenke úti telepre, a ferencvárosi Kiserdőre, Tripoliszra, a pesterzsébeti Hangyatelepre, a budafoki barlanglakásokra, vagy éppen Augusztára és a Vágóhídra – ezek a hajdan veszélyes városrészek mára már a múlt homályába merültek, és sokan talán már el is feledték őket.
"Ki itt leszállsz a vonatról, hagyj fel minden reménnyel" - szólhatott volna a figyelmeztetés a Felső-Fatér környékén lévő vonatállomáson. A Váci út, Nádor utca, Duna-part és Vígszínház által határolt térség ugyanis a bűnözés melegágya volt az 1850-es években, az itt átutazók könnyen eshettek áldozatául a környéken garázdálkodó gengsztereknek, akik vagy szép lányokkal csalták el a farakások közé az urakat, hogy aztán kizsebeljék őket, vagy simán lecsaptak a gyanútlanul erre bóklászó emberekre.
De hogyan vált a Fatér ennyire veszélyes hellyé? A történet meglehetősen izgalmasan alakult: a fakereskedők hajói ezen a területen tárolták a szállítmányaikat, miközben a helybéliek is itt szerezték be a téli tüzelőt. A kereskedők azonban nem tudták megoldani a hatalmas terület védelmét, ezért felfogadták a környékbeli tolvajokat és útonállókat, hogy őrizzék az árut. Az őrködés mellett azonban az éjszakai sötétség bátorította őket arra, hogy támadjanak is, így nem sok idő múltán a Fatér lett a bűnözők központja. Amikor a rendőrség végre észrevette, mi zajlik itt, a helyzet már annyira elharapódzott, hogy a járőrözés is kockázatos vállalkozásnak bizonyult. Sőt, még a honvédség sem tudott hatékonyan fellépni, hiszen mire a katonák kiérkeztek, a hírek már eljutottak a bűnözőkhöz. A Fatér fénykora végül nem a rendfenntartók, hanem a város fejlődése miatt ért véget. Az új épületek megjelenése fokozatosan csökkentette a gengszterek befolyását, míg a terület fákkal borított volta miatt igencsak tűzveszélyessé vált. Az 1880-as években a városvezetés végül úgy döntött, hogy a lerakatot véglegesen felszámolja, ezzel pedig a bűnözők fényes napjainak is véget vetettek.
Trianon következményeként a Tomcsányi utca, Pongrác út és Zách utca közötti terület vált a menekültek új otthonává, akik Kőbányán vagonokban kerestek menedéket. Ebből a helyből alakult meg az Auguszta nyomortelep, amely két részre oszlott: kis- és nagytelepre. Az itt található barakkok között húzódó utcák az elcsatolt területek neveit viselték, hiszen az I. világháború idején ezen a helyen katonai kórház és raktár működött. Az egykori vagonlakók mindössze négy évig laktak itt, ezt követően a terület szükséglakóteleppé alakult, ahová Budapest más kerületeiből ritkán tévedtek el az emberek. A nyomortelepen, ahol egyszerre körülbelül 7000 ember zsúfolódott össze, az ivóvíz rendkívül szennyezett volt, mivel a szennyvízelvezetés elmaradt, és a vízvezetékeket sem tartották karban. Az itt élők Kőbánya más részeiből hozták a vizet, így főzéshez és fürdéshez is alig jutott elegendő víz, hiszen napközben, 11 és 16 óra között, nem volt vízszolgáltatás. Csak egy betonmedence állt rendelkezésre, amely közfürdőként funkcionált. A szigetelés hiánya miatt a szükséglakásokban elszaporodtak a patkányok és bogarak, és egy nagyobb esőzés következtében 100 ház vált teljesen lakhatatlanná. Az itt élők mindennapjai tele voltak kihívásokkal, ami tovább nehezítette az életkörülményeiket.
Egy 1932-es rendeletet követően a barakkokban már csak azok lakhattak, akik semmilyen bevétellel nem rendelkeztek. Az 1930-as évekre az itt lakók száma megcsappant, a II. világháború után azonban újra megindultak a betelepítések, bár a németek a telep egy részét felgyújtották. A kistelep utolsó házait 1947-ben számolták fel, a nagytelep kőházai még 1968-ig tartották magukat, amikor a kommunista rendszer az összes nyomortelepet megszüntette. Az utolsó időkben olyan emberek éltek a rossz hírű telepen, akik egyáltalán nem voltak képesek lakást fenntartani, vagy túl idősek voltak ahhoz, hogy elköltözzenek. Ma a BKV trolibuszgarázsa áll az egykori Auguszta helyén.
A Ferencvárosi pályaudvar déli részénél húzódott a ferencvárosi Kiserdő, amelyet az I. világháború tüzelőhiánya miatt a környék szegényei kiirtottak, és az ingyentelkekre önkényesen kalibákat, viskókat állítottak. A Kiserdő szedett-vedett, összetákolt házaiban csatorna-, víz- és villanyvezeték nem volt, de a telep szélén állt egy közkút, ahová a lakók jártak. Az ínségtelepen rendszertelenül elhelyezett, fából, kukorica- vagy napraforgószárból rakott, sárral tapasztott, bádogdarabokkal vagy kátránypapírral fedett tákolmányok adtak fedelet az itt élőknek. 1922 és 1928 között mintegy 5000 ember telepedett le az ínségtelepen, miután kertiszerszám-bódékból egyre több szálláshely készült. Megszüntetése után létesült a ferencvárosi Vágóhíd utcai fővárosi kislakásos telep.
A fejlesztések és rekonstrukciók ellenére a nyolcadik kerülethez számos negatív előítélet tapad a mai napig. A szocializmus időszakában és a 90-es években különösen hírhedt volt, különösen a Rákóczi tér és környéke, ahol talán még mi is szemtanúi lehettünk a könnyű öltözetű hölgyeknek, akik "testi szabadfoglalkozásúként" strázsáltak a négyes-hatos villamos ablakából. A tér neve szinte elválaszthatatlanul összefonódott a prostitúcióval, amely igazán a 70-es és 80-as években virágzott. Itt nem a luxusprostituáltak keresték a kenyerüket, hanem azok a lányok, akik az alsó (100-400 Ft) és középtarifás (300-600 Ft) kategóriába tartoztak. Sokuknak volt bejelentett munkahelye is, hogy elkerüljék a közveszélyes munkakerülés vádját. Érdekes módon még a legalacsonyabb tarifát kérők is elérhették a havi 3000 forintos átlagfizetést – még úgy is, hogy futtatóiknak 50-70%-os jutalékot kellett fizetniük.
A prostitúció melegágyává valószínűleg az a környék vált, ahol a helyi kocsmák remek menedéket kínáltak a családapák számára, akik a "munka után csak egy sör" kifogásával hosszú órákat töltöttek távol otthonuktól. Ezen a területen nem csupán az "üzletszerű kéjelgés" virágzott, hanem a bűnözés minden formája is: betörések, lopások, zsarolások, orgazdaságok, fosztogatások és csalások szinte mindennaposnak számítottak. A rendőrség és a titkosszolgálat III/III-as osztálya figyelemmel kísérte a helyzetet, hiszen a környéken működő prostituáltak, akik közül 200 nő adatai szerepeltek az úgynevezett "Kurvák könyvében", értékes információforrást jelentettek. Közülük az egyik legnevezetesebb a Madárka fedőnéven ismert hölgy volt, aki nemcsak a férfiak titkait ismerte, hanem a rendőrség figyelmét is képes volt elkerülni.
A Rákóczi téri kocsisort csak 1999-ben számolták fel, amikor a szervezett bűnözés elleni törvény úgynevezett türelmi zónákat jelölt ki az országban, ám Budapesten egy ilyen zóna sem létesült. Ma már csak Dobray György rendező dokumentumfilmjéből kaphatunk képet a 8. kerületi szexpiac egykori központjáról. A tabudöntögető "K-filmben" megszólaltak prostituáltak, futtatóik, az "iparágat" különféle szolgáltatásokkal támogató helyiek, sőt még néhány kuncsaft is vállalta arccal a szereplést.
