Ezért az élményért megérte - a Hunyadi zárórésze olyan különleges volt, mint még soha!
A Hunyadi nyitánya kétségkívül nem volt tökéletes, hiszen sokak számára akadtak benne zökkenők, amikre könnyedén lehetett mutogatni. Ugyanakkor a készítők ügyes munkájának köszönhetően az egész történet íve jól meg van húzva. A Lengyel Balázs által rendezett nyolcvanperces finálé minden korábbi baklövést feledtet, és egy valódi moziélményt nyújt, amely szinte teljes egészében leköti a néző figyelmét.
A nándorfehérvári csata bemutatása nem csupán egy átlagos történelmi esemény rekonstrukciója, hanem olyan egyedülálló élményt kínál, amely nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi színtéren is ritkaságnak számít. Itt nem csupán a látvány világának kifinomultságáról van szó – a lenyűgöző technikai megvalósítás és a vizuális élmények gazdagsága már-már elvárt minimum –, hanem a mélyebb, valódi tartalomról is. A cél az, hogy a nézők, még ha csak néhány pillanatra is, átéljék a múltat, és úgy érezzék, hogy részesei az adott korszaknak és helyszínnek. A készítők szándéka, hogy a történetet úgy meséljék el, hogy a közönség valóban azonosulhasson a cselekménnyel és a szereplőkkel, így teremtve meg egy olyan kapcsolatot, amely túlmutat a puszta szórakoztatáson.
A Hunyadi-zárónak ezt a teljesítményt bravúros módon sikerül megvalósítania, és éppen ezért,
Sok szemszögből benne lehetünk az események sűrűjében, és legalább egyvalakihez - valamelyik oldalon - biztosan kapcsolódni tudunk, miközben az origó mégis végig Hunyadi János marad. A hősteremtés tehát a végére járatódik a csúcsra, az utolsó mondatokkal ügyesen megágyazva a Hunyadi Mátyásra koncentráló folytatás lehetőségének is. És ha már hősteremtés, azt ugyancsak több irányból megkapjuk. Például Kapisztrán János - akit Thomas Trabacchi játszik kiemelkedően -, és emberei oszmán ágyúsok elleni rohamakor vagy a Dugovics Titusz-mítosz meglepően megcsavart felidézésekor.
