Ez a különleges pillanat volt, amikor Kádár szemeiben felcsillantak a könnyek. | 24.hu

Kádár mélyen megrázkódott, amikor Grósz Károly arra kérte, hogy mondjon le a főtitkári posztról. Első reakciója az volt, hogy ezt a fontos lépést előbb a feleségével kell megvitatnia. Végül azonban beadta a derekát, és Grószt jelölte meg utódjaként a párt élén. Ez a döntés volt az utolsó, amelyet kizárólag ő hozott meg. Amikor pedig az új főtitkár nekilátott a kádárizmus lebontásának, Kádár így reagált: "megjelentek a Brutusok".

Az 1980-as években Kádár János karaktere jelentős átalakuláson ment keresztül. Egyre inkább visszahúzódott, morózussá és türelmetlenné vált, csupán egy szűk kör véleményére támaszkodott, miközben pártját egyre inkább diktatórikus módszerekkel irányította. Eközben a szellemi leépülés jelei egyre inkább megmutatkoztak rajta. Rájött, hogy Moszkva pénzügyi és katonai támogatására már nem számíthat, és egyre inkább félt attól, hogy újabb "ellenforradalom" törhet ki. A hatalom nem merte adminisztratív eszközökkel szembeszállni az erősödő demokratikus ellenzékkel, Kádár pedig a "kellemetlenkedés" taktikáját ajánlotta, hogy kezelje a helyzetet.

Korának és egészségi állapotának figyelembevételével - és persze egy kis rábeszélés nyomán - Kádár 1988 májusában visszavonult a főtitkári pozícióból, és a számára kialakított pártelnöki szerepbe lépett át. Bár tekintélye továbbra is megmaradt, a gyakorlati hatalom már nem volt az övé.

Itt bontakozik ki a sorozatunk kronológiája, amelyben történészekkel folytatott beszélgetéseink révén Kádár János életének főbb állomásait foglaljuk össze. Külön írásban foglalkozunk a krumplileves legendájával, továbbá megvizsgáljuk a "kultusz nélküli Kádár-kultuszt", és elemezni fogjuk utolsó beszédét is. A következő részben ismét az időrendhez igazodva folytatjuk a történetet,

Kádár életének utolsó másfél éve különös jelentőséggel bír: ebben az időszakban a politikai rendszer, amely a nevét viseli, és az ő személyes sorsa egyaránt a végső elkerülhetetlenség határvonalán táncoltak. Ez az agónia nem csupán a magánélet drámáját tükrözte, hanem a rendszerváltás zűrzavaros időszakának történelmi színpadán is helyet kapott, ahol a múlt és a jövő határvonalán feszültek az ellentétek.

Ott és akkor rendkívül gyorsan pörögtek az események, a háttérben zajló játszmák, visszatekintve viszont mintha lelassulna az idő, annyi minden sűrűsödött ezekbe a hónapokba. Dr. Medgyesi Konstantin történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum főmuzeológusával, az Apagyilkosság - Kádár János és Grósz Károly küzdelme című könyv szerzőjével beszélgettünk Kádár lemondásáról és Grósz "árulásáról".

Hatvanadik születésnapja alkalmából, 1972-ben, Kádár János váratlanul bejelentette, hogy lemondását fontolgatja, vagyis nyugdíjazást kért a Politikai Bizottságtól. Ezzel a lépéssel valójában csupán a potenciális riválisait próbálta kimozdítani a rejtekhelyükről. Az esemény végül megerősítette vezető pozícióját, és Kádár megállapította, hogy a kérdés így véglegesen lekerült a napirendről - erről részletesebben itt olvashatsz.

Kitűzött célja az volt, hogy bármilyen egészségügyi vagy politikai kihívástól függetlenül 1990-ig a hivatalában maradjon. Grósznak azt mondta, hogy a süllyedő hajón a kapitány távozik utoljára.

- fogalmaz a 24.hu-nak Medgyesi Konstantin.

Egy rendkívüli politikai érzékkel megáldott személy volt, aki éleslátásával és kifinomult intuíciójával mindig pontosan átlátta a politikai tájat. Nem kétséges, hogy 1987-től kezdve egyre inkább megromlott a szellemi állapota, de a ritka tiszta pillanataiban mégis képes volt felfogni a világ bonyolult folyamatait, és észlelni a komoly problémákat, amelyek körülvették. Ebben az időszakban nem mondhatjuk, hogy görcsösen ragaszkodott volna a hatalomhoz, még akkor sem, amikor már idős és beteg volt; sokkal inkább úgy tűnt, hogy valóban észlelte a süllyedő hajó jeleit, és a végső játszmát mindenképpen végig akarta játszani.

1987 tavaszának hajnalán egy új irányvonal körvonalazódott: a miniszterelnök, Lázár György, aki már 12 éve vezette az országot, láthatóan kimerült, és nem tudta hatékonyan kezelni a felmerülő problémákat. A helyzet sürgető volt, hiszen a gazdasági döntések súlyos terheket róttak az országra, és egy politikai értelemben erős, határozott vezetőre volt szükség. Ekkor került a látószögébe Grósz Károly, aki a kívánt politikai cselekvőképességet és határozottságot képviselte.

Véleményét megosztotta Aczél Györggyel - szokásuk szerint a Fehér Ház előtti Duna-parton sétálgatva, ilyenkor tudtak őszintén beszélgetni -, aki viszont nem értett egyet, túlzottan balos, keményvonalas figurának tartotta Grószt. Kádár úgy érvelt, ennél fontosabb a rátermettsége: érti a problémát és erőskezű, képes végigvinni a szükséges reformokat. Aczél még szovjet kapcsolatokat is bevetett, hogy lebeszélje, de Kádár hajthatatlan maradt.

Grósz Károly 1987 elején a Politikai Bizottság (PB) tagjaként tevékenykedett, budapesti első titkársága alatt pedig a pártépítés iránti elkötelezettsége vált meghatározóvá. Rendszeres találkozókat folytatott Kádárral, ahol nem csupán a hivatalos keretek között, hanem négyszemközti beszélgetések során is bátran kifejtette gondolatait és véleményét. Amikor a főtitkár április környékén bejelentette, hogy őt szemelte ki a miniszterelnöki posztra, Grósz meglepetten reagált; hiszen eddigi tapasztalata a pártvezetésre korlátozódott. Miközben maga is hangsúlyozta a szükséges reformok fontosságát, egy gazdasági szakembert, Medgyessy Pétert tartott volna ideális jelöltnek a posztra. Végül azonban Grósz beadta a derekát, és vállalta a kihívást.

Grósz Károly 1987. június 25-én lépett a miniszterelnöki székbe, ezzel Kádár János pályafutásának utolsó, közvetlenül általa hozott döntését láthattuk. Ezt követően minden más lépés már csupán a történelem sodrásának következménye lett.

Medgyesi Konstantin hangsúlyozza.

A főtitkár egészségügyi kondíciója 1987 nyarán drámai módon romlani kezdett, amit a politikai körökben "laikus" nézőpontból is észleltek, de ezt az orvosi végzettséggel bíró Csehák Judit is megerősítette, aki ekkor került a Politikai Bizottságba. A közvélemény számára a helyzet még nyilvánvalóbbá vált, amikor az őszi parlamenti ülésszak során Kádár felszólalt Grósz Károly reformpárti elképzeléseinek támogatása érdekében. Beszéde annyira zavaros, követhetetlen volt, hogy még a tévé és a rádió szakemberei sem tudtak mit kezdeni vele: egyértelművé vált, hogy szellemi állapota jelentősen megromlott.

A Magyar Szocialista Munkáspárt 1988 májusában tartotta meg jelentős pártértekezletét. Kádár János, a párt vezetője, a hagyományaihoz híven - mint ahogy minden fontos esemény előtt - kikérte a Politikai Bizottság tagjainak véleményét. A vélemények megfogalmazására névtelen levél formájában volt lehetőségük, ahol kifejezhették, milyen változásokra lenne szükség a párton belül. Kádár annyira komolyan vette ezt a folyamatot, hogy saját biztonsági emberei szállították a titkos üzeneteket, és a levélborítékokat ő maga bontotta fel. A beérkezett javaslatokat követően mindegyik PB-taggal személyesen is beszélgetett, a legfontosabb témákat pedig természetesen Grósz Károly társaságában vitatta meg.

Márciusi összejövetelük során a miniszterelnök nagyszabású személyi átszervezések mellett érvelt, és öt Politikai Bizottsági tag leváltását tartotta szükségesnek, míg Kádár legfeljebb 2-3 fő cseréjében gondolkodott. Közöttük heves viták zajlottak, többször is leültek, hogy egyeztessenek, végül egy áprilisi, négyszemközti megbeszélésen Grósz előállt a végső döntéssel: a változásoknak nem csupán a Politikai Bizottságot, hanem Kádár személyét is érinteniük kell. Egy életútinterjúban úgy fogalmazott, hogy a szíve szinte kiugrott a helyéről.

Kádár meglepetten állt a hír előtt, de higgadtan reagált. Csak annyit mondott, hogy ezt a fontos dolgot először a feleségével kell átbeszélnie.

Többen úgy vélik, Grósz magának akarta a pártfőtitkári posztot, ám - anélkül, hogy belemennénk a részletekbe - Medgyesi Konstantin szerint ez jóval árnyaltabb. Valóban nem pályázott miniszterelnöknek, mert pártvonalon kívánta folytatni a karrierjét, de miután elvállalta, végig is akarta vinni, magyarán továbbra is kormányfőként akart dolgozni.

Berecz Jánost ajánlotta főtitkárnak, de Kádár határozottan elutasította ezt az elképzelést. Ragaszkodott ahhoz, hogy a tisztséget Grósz kapja meg, és a szovjet elvtársak is hasonló álláspontot képviseltek. Mi állhatott Kádár ellenérzései mögött Berecz irányába? Hosszú időn át jó viszonyban voltak, de a dolgok megváltoztak, miután Kádár első felesége, Tamáska Mária tragikus balesetben életét vesztette. Kádár ezután feleségül vette a vonzó és karizmatikus színésznőt, Sáfár Anikót, ami hatalmas felháborodást keltett az idősebb apparátus tagjaiban. "Mariska néni", Kádár felesége is nehezen viselte a helyzetet, és így reagált: "Mit képzel ez a Berecz?!" Ez a házasság nyilvánvalóan mély sebet ejtett a párt belső dinamikáján.

Egy szó, mint száz, Kádár fáradhatatlanul próbálta meggyőzni Grószt, aki viszont határozottan hangsúlyozta, hogy a kormányfői mandátumát végig kívánja vinni. Ekkor egy rendkívüli jelenet bontakozott ki.

Kádár szemei könnybe lábadtak. Grósz megdöbbent: "Nincs jól, Kádár elvtárs?" "Dehogyis" - válaszolt Kádár, de belül egyedülállónak érezte magát. Még Grósz elvtárs sem áll mellette, és az egyetlen kiút az lenne, ha ő vállalná a párt irányítását.

- emeli ki a történész.

Ezek a politikai történelemhez kapcsolódó könnyek valóban megrázóak, hiszen egy diktátor végső pillanataiban egyre inkább a gyengeség és a kétségbeesés árnyékában tűnik fel. Az események folytatásában még sok hasonló jelenet vár ránk, és a "meztelenebb lesz a király" sorozatunk következő fejezetei is felfedik a hatalom mögött rejlő emberi gyarlóságokat. A hatalom csúcsán állva is bárki elérheti a mélypontját, és ez a folyamat csak újabb könnyeket eredményez.

Ezek után Grósz elvállalta a főtitkárságot, majd a Politikai és a Központi Bizottság személycseréiről kezdtek tárgyalni. Azért fontos ezt kiemelni, mert a miniszterelnök nagyon komoly változásokat szorgalmazott a PB, és a jóval népesebb, több mint száz tagot számláló Központi Bizottságban (KB), míg Kádár intette ettől. Tartott tőle, hogy a nagyarányú változás instabilitást, a rendszer megingását üzeni a társadalomnak.

Úgy gondolta, hogy a visszalépésével egyfajta kompromisszumot hozott létre, ezért joggal várta el, hogy a személycserék kapcsán az ő elképzelései érvényesüljenek. Ám a dolgok nem így alakultak: a PB-ből mindenki távozott, aki már 1985 előtt tag volt, míg a KB összetétele is jelentős változásokon ment keresztül, mindez Kádár János akarata ellenére. A korábbi egyeztetések során nem születtek konkrét megállapodások sem számokban, sem személyekben; a miniszterelnök nem tett ígéreteket, mégis...

sokan ezt tartják Grósz árulásának. Magában Kádárban is lehetett ilyen érzés a csalódottság mellett.

Az 1988 májusában tartott MSZMP pártértekezlet fordulópontot jelentett a magyar politika történetében. Kádár János, aki hosszú 32 évig állt a hatalom csúcsán, átadta a stafétát az MSZMP újonnan létrehozott pártelnöki pozíciójának, míg Grósz Károly a főtitkári posztot vette át. A párt vezető testületeinek összetétele gyökeresen átalakult, a változások pedig egyértelműen az új vezetés által preferált politikai szereplők irányába mozdultak el, a "kádárista" vonal képviselőinek kárára. Az események súlyát jól érzékelteti, hogy olyan prominens alakok, mint a korábbi KB-titkár és elismert gazdasági szakember, Havasi Ferenc, aki tárgyalt Ronald Reagan elnökkel, szinte észrevétlenül tűntek el a színről. A hírek szerint Havasi mélyen megdöbbent, és sírva fakadt, amikor értesült arról, hogy még a Központi Bizottságban sem kaptak helyet.

Aligha lehetne megfelelően kifejezni Kádár állapotát, amikor a pártértekezleten egymás után érkeztek a hírek. A csalódásnál sokkal inkább zavarodottság jellemezte, hiszen harminckét évnyi hatalom után, amely alatt ő irányította az országot és az MSZMP-t, a párt szinte a saját gyermeke volt. Azt hitte, a Grósszal való megállapodás biztosítja a jövőt, de most, a váratlan események hatására, minden a feje tetejére állt. Ő pedig ott ült, betegesen, tehetetlenül, a helyzet súlyát nyögve.

A rendezvény helyszíne a Dózsa György úti "Építők" székház volt, ahol az utolsó napon egy emblematikus fénykép készült Kádárról, aki feleségére támaszkodva távozott az épületből. A képen Grósz is jelen volt, hiszen ő kísérte el őket. Amint beszálltak az autóba, Kádár halkan megjegyezte: "Grósz elvtárs, sok sikert kívánok a munkájához."

Kádár hátralépett, de nem vonult vissza, pártelnökként bejárt az Országházba - utoljára 1988 novemberében vett részt parlamenti ülésen -, a Fehér Házba, ahol megmaradt az irodája, titkárságot kapott, egyszóval végezte a munkáját. Emellett pedig heti rendszerességgel találkozott Grósz Károllyal, mondhatni mentorálta utódját, próbálta tapasztalatával segíteni. És azért ez felvet egy dilemmát.

Kifejezetten bántotta a lelkét, ami a pártértekezleten zajlott, Katona István, a mai értelemben kabinetfőnök, ezt a szavakat intézte a másikhoz: "Katona elvtárs, itt vannak a Brutusok." A pontos szándékát nem tudjuk megmondani, de erősen valószínű, hogy Grósz Károlyra és Berecz Jánosra utalt, hiszen ők ketten játszották a központi szerepet a pártértekezleten történt "puccsban".

Állíthatjuk, hogy Grósz Károly nem csupán Kádár János hatalmát buktatta meg, hanem a kádárizmus egész rendszerét. A Politikai Bizottság kisöprése a kádárizmust a történelem lapjaira helyezte.

„Kérlek, formáld át a mondanivalódat, hogy az egyedi és különleges legyen!” - javasolja a történész.

A másik oldalon viszont a mentorszerep nem igazán támasztja alá, hogy árulóként, puccsistaként tekintett volna a főtitkárra. A megoldás talán Kádár elképesztően fegyelmezett személyiségében rejlik: noha óriási sérelmei voltak, úgy volt vele, hogy Grósz a pártfőtitkár, ő meg a pártelnök, tehát muszáj egyeztetniük és együtt dolgozniuk. Nem tudjuk biztosan, nem látunk bele a fejébe, de az elérhető források és a tények ezt valószínűsítik.

Ha cikkünk elején azt mondtuk, hogy Kádár testi és mentális állapota 1987 nyarától jócskán romlani kezdett, akkor 1988 májusától már radikális lejtmenetről beszélhetünk. Voltak persze tiszta pillanatai, általánosságban azonban az állapota egyre rosszabb lett. Olyannyira, hogy idővel Grósz már elzárta őt a nyilvánosságtól, még a párt vezetésétől is, mégsem tudta megakadályozni, hogy elmondja nagy megdöbbenést keltő, történelmi súlyú beszédét.

Sőt, egyes vélemények szerint éppen Grósz volt az, aki tudatosan terelte ebbe a kényelmetlen szituációba Kádárt, hogy nyilvánosan is bizonyítsa alkalmatlanságát. De mi is zajlott a háttérben azokban a hetekben és hónapokban, amelyek végül a híres utolsó szónoklathoz vezettek? Sorozatunk következő epizódjában ezt a titokzatos időszakot járjuk körbe.