Ezer napja, hogy egy sötétebb, alternatív valóságra léptünk.

November 19-én ünnepeljük azt a szomorú évfordulót, amikor Oroszország megkezdte Ukrajna teljes körű invázióját, ezzel Vlagyimir Putyin egy olyan konfliktust robbantott ki, amely gyökeresen felforgatta mindennapjainkat. Ez a háború nem csupán Ukrajna területén követelt több ezer áldozatot; hatásai messze túlmutatnak az ukrán határokon. Jelenleg pedig egyelőre bizonytalan, hogy mikor ér véget ez a tragikus eseménysorozat.

Pontosan ezer napja, 2022. február 24-én Oroszország megkezdte a teljes körű inváziót Ukrajna ellen. Vlagyimir Putyin orosz elnök célja az volt, hogy véglegesen rendezze a 2014 óta tartó, de megakadt konfliktust Kelet-Ukrajnában, és gátat szabjon Ukrajna nyugati irányú integrációs törekvéseinek.

Az orosz csapatmozgások, valamint a hírszerzési információk szerint Oroszország egy villámháborúra készült: keleten a háború előtt két nappal Oroszország által de jure is elismert két szakadár "népköztársaság", délről pedig 2014-ben annektált Krím félsziget irányából próbáltak minél nagyobb területet elfoglalni, hogy biztosíthassák az annektálás óta Ukrajna felől leállított víz- és energiaellátását Krímnek, míg északon Belaruszból Kijevet vették ostromgyűrű alá, hogy aztán a fővárost elfoglalva vagy leváltsák, vagy pedig kiiktassák a Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt és kormányát.

A terv azonban nem valósult meg, hiába élvezett Oroszország mind létszámban, mind tűzerőben fölényt. Az amerikai hírszerzés elemzése szerint Kijev mindössze pár napig lett volna képes tartani magát, mielőtt az orosz hadsereg kezére kerülne - ezért is ajánlották fel Zelenszkijnek, hogy kimenekítik az országból, ami azóta az ukrán elnök híressé vált "nem fuvar, hanem lőszer kell" kijelentéséhez vezetett.

Az amerikaiak úgy tűnik, hogy túlértékelték az orosz hadsereg erejét és szervezettségét, míg az ukrán honvédők védelmi képességeit és harci kedvét alábecsülték. Ennek következményeként már ezer napja tart a 2022-ben teljes körű háborúvá átalakuló orosz-ukrán konfliktus, amely 2014 óta feszültségekkel terhelt. A harcok intenzitása és kezdeményezése folyamatosan változik, tükrözve a helyzet dinamikus alakulását.

De mi vezetett idáig? Milyen hatása van annak, hogy a második világháború óta ekkora inváziót hajtott végre egy nagyhatalom egy másik szuverén ország ellen Európában? Valamint mi lehet a háború vége?

Vlagyimir Putyin, az orosz elnök, többször hangsúlyozta, hogy szerinte Oroszország legnagyobb történelmi megaláztatása a Szovjetunió szétesése volt. Ezt követően pedig különösen sérelmezte, hogy a NATO keleti irányban bővült, éppen a korábbi szovjet befolyási övezet területén.

Az utóbbi évek során az orosz elnök többször kifejtette nézeteit arról, hogy az orosz és ukrán nép valójában egy és ugyanaz. A háborút megelőző időszakban egy esszét is publikált, ahol néhány esetben történelmi tények manipulálásával próbálta alátámasztani azt az állítást, miszerint Ukrajna nem lenne valódi állam. Szerinte 2014-ben az Egyesült Államok és az Európai Unió egyfajta geopolitikai játszmába vonta be Ukrajnát, amelyben a cél egy pufferállam létrehozása volt Európa és Oroszország között, miközben az ország lakossága túlnyomórészt orosz ajkú volt.

Putyin az esszéjében határozottan kifejtette, hogy szerinte Ukrajna vezetését 2014-ben a nyugati hatalmak puccsal buktatták meg. Azt állította, hogy ennek következtében szélsőséges, nacionalista neonáci csoportok kerültek hatalomra, akik radikálisan militarizálták az ukrán társadalmat és fokozott oroszellenességet szítottak.

A szöveget átformálva a következőképpen fogalmaznám meg: Oroszország egyfajta kötelezettségként igyekezett bemutatni, hogy az ukrán lakosságot meg kell menteniük az elnyomó szélsőségesek ármánykodásától, amelyet egy különleges katonai akció keretében kívántak végrehajtani, noha ez az információ valójában nem állt meg a valóságban.

Ugyanakkor a valóságban teljesen eltérő indokok húzódhattak meg Ukrajna megtámadása mögött.

Putyin számára kulcsfontosságú volt, hogy Ukrajna ne kerüljön ki az orosz befolyás alól. Nem annyira a NATO bővítése miatti katonai fenyegetés aggasztotta, ha Ukrajna csatlakozna a szövetséghez, hanem sokkal inkább az, hogy egy korábbi szovjet tagállamban az emberek a Nyugat által képviselt életformát, értékeket és állami berendezkedést válasszák, ezzel szemben a Moszkva által szorgalmazott alternatívával. Ez a választás Putyin szerint komolyan aláásná Oroszország befolyását a térségben.

Ezért végső soron az orosz társadalom is választhatja, hogy más irányba kívánja formálni az életét.

Részben hasonló okok vezettek 2008-ban a Georgia elleni, mindössze 16 napig tartó háborúhoz is, ahol az orosz invázió előtt egy nem kötelező erejű népszavazáson a georgiaiak 77 százaléka támogatta a NATO-hoz való csatlakozást, ezáltal Moszkva helyett inkább a Nyugathoz szerettek volna csatlakozni.

Putyin véleménye szerint a posztszovjet államok Nyugathoz való közeledése mögött nyugati támogatás áll, és úgy véli, hogy a különböző országokban lezajlott színes forradalmak is tulajdonképpen nyugati terv részei. Ennek következtében...

Ezen hosszútávú célját nem az ukrajnai háborúval kezdte, hiszen a nyugati országok közötti ellentéteket korábban is próbálta élezni, például amikor a szíriai háborúban a kurdok kapcsán fennálló török és amerikai ellentét felhasználva szerette volna megzavarni Washington és Ankara közötti kapcsolatokat, vagy az olcsó orosz földgázt szállító Északi Áramlat 2 megépítésével Németország és Egyesült Államok, valamint Németország és más EU-tagállamok (például Lengyelország) közé ásott volna csatabárdot.

A háborút megelőző időszakban, 2021 decemberében Oroszország egy olyan szerződéstervezetet terjesztett elő a NATO-val kapcsolatban, amely valójában inkább ultimátumként értelmezhető, mintsem hagyományos szerződésként. Ennek a dokumentumnak a célja lényegében a NATO jelenlegi struktúrájának megszüntetése és egy gyengébb, átszervezett formáció létrehozása volt.

Putyin világosan kifejezte, hogy elvárja: a NATO-hoz 1997 után csatlakozott országok, így például Magyarország, ne kaphassanak további fegyvereket. Emellett Ukrajna tagságát is elutasította, és ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország is beleszólhasson a független államok katonai szövetséghez való csatlakozásába. Ezek a követelések teljes mértékben elfogadhatatlanok voltak a tagállamok számára, és egy új szerződés megkötését követelték volna a résztvevő országok részéről.

A posztszovjet államok orosz érdekszférában tartása, valamint a NATO felbomlasztása mindig is a hosszútávú célja volt az orosz hatalomnak,

Úgy gondolta, hogy a nyugati katonai szövetség nem tudná megakadályozni, ha egy ország erőszakkal elfoglalna egy másikat. Ezzel nemcsak a saját céljait valósíthatná meg, hanem otthon is megerősíthetné hatalmát, a világpolitikai színtéren pedig a nemzetközi pozícióját is javíthatná.

Azonban az orosz elnök végül tévedett: egyrészt katonailag elszámolta magát, amikor úgy gondolta, hogy Ukrajnában gyors győzelmet arat, ráadásul hírszerzői források szerint az orosz hadsereg parancsnokai közül is sokan csak az invázió napján tudták meg, hogy nem hadgyakorlatot tartanak, hanem valóban megtámadják Ukrajnát.

Emellett nem számolt az ukrán ellenállás mértékével - mind katonai, mind társadalmi értelemben - sem, amit nemcsak ő, hanem mint fentebb írtuk, az amerikai hírszerzés is rendkívül alulmért.

Ezen kívül azt is gondolhatta, hogy a NATO nem fog komoly ellenállást tanúsítani az orosz támadásokkal szemben, és Ukrajnát csupán átadják Oroszország kezébe, mivel a Nyugatot túlságosan leköti a saját belső válságainak megoldása.

Putyin abban a hitben indult neki a háborúnak, hogy egy villámgyors győzelem révén nemcsak Oroszország helyzetét szilárdíthatja meg, hanem globálisan is megerősítheti hatalmát. Azonban a valóság drámaian más irányt vett:

Az európai államok és az Egyesült Államok számára Kijev megadásának lehetősége nemcsak nem kívánatos, hanem egyenesen ellentétes a saját érdekeikkel, ezért már a konfliktus kezdetétől fogva elkötelezetten támogatták Ukrajnát.

Európának ugyanis létfontosságú, hogy a jelenlegi európai védelmi architektúra megmaradjon, azaz Európán belül ne legyen háború, míg az Egyesült Államoknak az a fontos, hogy az általa dominált, nemzetközi szerződéseken alapuló világrendet ne váltsa fel a nyílt agresszió és az egyoldalú határmódosítások. Utóbbi ugyanis veszélyeztetné az Amerika számára jóval fontosabb érdekeit a világ más pontjain - például a csipgyártás miatt stratégiailag fontos Tajvan függetlenségét, vagy az olajban gazdag közel-keleti szövetségeseit.

Az invázió ennek következtében gyorsan megakadt, a várt villámháború helyett a kezdeti orosz előretörések után egy stagnáló állóháború alakult ki. Bár Oroszország kísérletet tett arra, hogy áttörje a megmerevedett frontvonalakat, és ezzel megváltoztassa a háború menetét, különösen a lényeges ukrán infrastruktúra, mint például a Zaporizzsja atomerőmű bombázásával vagy elfoglalásával, ezek az erőfeszítések végül nem hozták meg a várt eredményeket.

Ukrajna állhatatos ellenállása továbbra is megmutatkozik, hiszen nem csupán védekezésre szorult, hanem sikeres ellentámadásokat is indított, amelyek révén képes volt visszaszorítani az orosz erőket. Ezen harcok során az orosz hadsereg veszteségei jelentősen meghaladták a várakozásokat, ami nemcsak a katonák frusztrációját növelte, hanem Oroszország belső hatalmi viszonyait is feszültségbe sodorta. A bucsai mészárlás és más háborús bűncselekmények egyértelműen jelzik a harcok brutalitását, míg Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport egykori vezetője lázadásának és tragikus végzetének eseményei, valamint az ablakokból kieső orosz hivatalnokok és oligarchák esetei a belső hatalmi konfliktusok súlyosságát tükrözik.

A háború ezredik napján az orosz elnök már jóval távolabb került a valódi céljaitól, mint ahogyan az a konfliktus előtt volt.

Ukrajnában az orosz befolyás egyre inkább csökken, mivel az ország megkezdte az Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalásait. A Krím félsziget annektálása óta tapasztalható ukrán identitás és nemzettudat soha nem volt ennyire erős. Ennek következtében Ukrajna teljes elfoglalása egy fenntarthatatlan helyzetet idézne elő, amely párhuzamba állítható az Egyesült Államok afganisztáni jelenlétével. Ráadásul a NATO nem tűrné el ezt a helyzetet, még akkor sem, ha az amerikai elnökséget ismét a politikailag zárkózott Donald Trump tölti be.

Ezen felül a NATO nemcsak hogy nem gyengült, hanem a katonai függetlenségét korábban büszkén megőrző Finnország és Svédország csatlakozásával még inkább megerősödött.

Ha Putyinnak volt is szándéka, hogy Ukrajna után más európai országokat is célba vegyen, mostanra valószínűleg ezen az álmain el kell búcsúznia.

A háború jelenlegi alakulása Putyin számára kedvező helyzetet teremt: míg Európában és az Egyesült Államokban folyamatosan zajlanak a diskurzusok Ukrajna jövőbeli pénzügyi támogatásáról, addig az ukrán társadalomban és hadseregben egyre inkább érezhető a fáradtság. Ráadásul az orosz haderő lassú, de folyamatos előrehaladása tovább növeli a nyomást Zelenszkijre, hogy ne habozzon, és ültesse tárgyalóasztalhoz az agresszort.

Oroszország, amelyet a Nyugat kivetett magából, új szövetségesekre és gazdasági partnerekre talált, akiket nem a Kreml politikai céljai, hanem az Egyesült Államok irányította nemzetközi megállapodások és az azok ellen vétkezőkkel szembeni szankciók elleni fellépés hoz össze. Ennek eredményeként Kína, Irán és Észak-Korea, mindegyik saját érdekeik szerint, informálisan támogatják Oroszországot, így átalakítva a globális politikai tájat.

A jövő szempontjából izgalmas kérdés, hogy Donald Trump vezetésével milyen irányt vehet az Egyesült Államok külpolitikája, és mennyire aktívan fog részt venni az európai események alakításában. Trump eddigi nyilatkozatai és kampánybeszédei alapján úgy tűnik, hogy Ukrajna helyzete nem áll a középpontban az érdeklődésében. Ezzel szemben leendő külügyminisztere, Marco Rubio, valamint nemzetbiztonsági tanácsadója, Mike Waltz, sokkal inkább elkötelezettek az európai ügyek iránt, ami más megközelítést sejtet a közeljövő külpolitikai stratégiájában.

Rubio és Waltz Ukrajnát illetően reálpolitikát folytatnak, akik a háború mihamarabbi befejezését szeretnék elérni, ugyanakkor csakúgy mint Trump, kettejük szerint is Amerika legfőbb riválisa nem Oroszország, hanem Kína - azt pedig jelenleg nem tudhatjuk, hogy ezellen a jelenleg egy érdeken alapuló, rendkívül aszimmetrikus szövetséggel szemben az új amerikai adminisztráció milyen politikát fog folytatni, valamint hogy a jelenleg ideiglenes Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea között együttműködés mennyire lehet hosszútávú.