Így tesszük meg az első lépéseket A-ból B-be - az elrugaszkodás megfagyott pillanatai | 24.hu

A mozgás lényege számomra az, hogy eljussak A-ból B-be. A-ból való távozás sem volt kellemetlen, de B-ben vár rám a jobb élmény. Ha úgy érzem, hogy már unalmassá vált a helyzet, visszatérek, de ezt nem nevezhetem visszalépésnek, hiszen ekkor már az A-t B-nek hívják.

Ha közel van, akkor csak lépek, ha kicsit messzebb, akkor ugrok, és később jönnek az autók, a vonatok és a repülőgépek. Ezt az egészet együtt hívják haladásnak vagy fejlődésnek. Ebből én kiiktatnám magam, mert úgy érzem, benne lenni vétek, de minden mozog, még azok is, amik állni látszanak éppen. Az egyszerű testek, a sejtek és a bonyolult gépek.

Állni látszék, ami állni látszik, de közben nem csak a szekér, hanem minden halad, bár az egész létezés valójában ugyanaz marad. Egy kis öröm, a végtelenből egy kis falat, és aztán, mikor nem is számítunk rá, végeszakad.

Benne élek az idő szövetében, ami bár relatív, mégsem állíthatjuk, hogy nem létezik. Az idő folyama elszórja a múlt emlékeit, miközben sejteket ad a jövő lehetőségeinek. Minden egyes pillanatban ott vibrál a jelen. Azt gondoltam, hogy ez az élmény különleges lesz; főleg azért, mert én magam tapasztalom, és minden egyes tett, még azok is, amelyekről nem én döntök, a saját cselekvésem részét képezik.

De olyan módon, hogy épp nem, épp úgy, mint mindenkinek, épp úgy, mint azok, akik hajdanán éltek, azok az emberek, akik boldogan terpeszkedtek a tábortűz melegénél. Koszos ruhákban, retkes bőrrel, ám mégsem érezték, hogy az életük valami kevesebb lenne. Összebújtak azzal, akit a szívükben hordtak, egymás mellé férkőztek, és akkor a világ minden zaját elfeledték. Ez a pillanat a mozgás és az összhang ünnepe volt; nem érezték büdösnek azokat, akiket a mai ember orra talán elítélne. Az életük igazi volt, tele egyszerű örömökkel, melyek túlmutattak a modern kor elvárásain.

A pí és a háromszögek szögeinek összege mintha mindent megkérdőjelezne, ahol a geometriai alapok is ingadoznak. Talán szükség van egy Lobacsevszkijre vagy Bolyai-ra, hogy új utakat találjunk a felfedezéshez. Az egyetlen dolog, ami valóban állandó, az az, hogy sem az ábák, sem a bék nem hoznak nekünk nagyobb boldogságot. Mégis, folyamatosan vágyunk a változásra, mert azt hisszük, hogy a változtatás örömében találjuk meg a magunk helyét, pedig ez csupán az emberi természet egyik titkos játéka.

A távolság nem lesz soha leküzdve, hogy mért nem szeretnek annyira, amennyire kéne, hogy mért nem szeretek annyira én sem. Nem érdekes, hogy épp hol vagyunk az időben, mindig van valami, amire azt mondjuk, hogy nem és mégsem.

Megközelítem a szerelmemet bében, de odaérni tulajdonképpen egyáltalán nem érdem. Mindenki odaér egyszer, és átéli, hogy kiesik az időből (végre), ez is egy mozgás, hogy esik, és nem lesz idegen neki, az hogy élet. Olyan lesz kis időre, mint azok a lények, amelyek ott maradtak az édenkert mélyében. Akik tudják, hogy nincs különb náluk, és nincs olyan, hogy ne lenne elég a tudásuk, mert ők benne maradtak a mindenségben. Aki ki lett űzve onnan, az lett az otthontalan, aki mindig keresi a visszajutás ösvényét, de valójában eltéved minden úton, útfélen. Keresi és lerombolja a tudat falait, hogy egy időre visszatérjen, és vissza is térhet, azt hiszi, mert az például olyan, amikor az ágyban van a szerelmével.

Ez is egyfajta mozgás.

Csak csendben fohászkodsz, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. Aztán, amikor végül mégis eljön a búcsú ideje, te a válladra veszed a világot, mert kíváncsi vagy, és tudni akarod, mi rejlik odakint. Pedig talán sokkal jobb lenne, ha inkább ott maradnál, a takaró alatt, élvezve a melegség ölelését.

Addig jó, míg az orrodban az ő szagát érzed.

Nem vágyódsz a változásra, hogy minden napot és éjszakát a váltóláz tüzében élj. Csak ezt a meleg ágyat akarod, és a másik közelségét, annak illatát. Gombszemű lény szeretnél lenni, aki biztonságban él, távol a nagyvadak fenyegetésétől, és van egy kis fészke a fák árnyékában, ahol csendesen éli mindennapjait, amíg csak lehet. Semmire sincs szükséged, nem érdekel, létezik-e örök élet, csupán az számít, hogy jelen legyél ebben a múló pillanatban.

Jelenleg a bé állapotában vagyok, ez a bé szakasz, tele sok zűrös számmal; néha megtalálom a tűt a szénakazalban. Tudod, mit jelent ez, ha ismered az analóg világot, de visszalépni már nem tudok. Az időutazás nem létezik, csak a térbeli mozgás. Belépek egy új dimenzióba, egyik térből a másikba. Itt van a múltam, és megosztom veled, ha velem tartasz, ahogy történt, vagy talán egy kicsit színesebben, mert amikor mindez zajlott, igazából unatkoztam, tehát elmesélve unalmasnak tűnt. De valójában senki sem unja, ami vele történik, hiszen az az élet maga, ami épp vele zajlik.

Amikor abban a sejthalmazban lebegtem, egy másik sejthalmaz szeretetteljes vonzalma ért el, és együtt éltük meg azt az örömöt, hogy rátaláltunk egymásra. Ez a pillanat annyira különleges volt, hogy akár végzetként is emlegethetnénk; a kettőnk találkozásából egy új élet lélegzete született.

A mellkasom ritmusára figyelek, és az asszociációk tengerében próbálom megfogalmazni a mozgás lényegét. Hiszen a mozgás, mint szó, mindig új formát ölt, mindig másképp értelmezhető. Eszembe jut a teknős és Achilles legendás versengése, amely nem csupán egy egyszerű futás, hanem a lét mélyebb értelmének keresése. Ahogy közeledünk az élet végéhez, egyre inkább érzékeljük, hogy az idő paradox módon egyre inkább elérhetetlenné válik. Felezzük a napokat, órákat és perceket, de a végső célt sosem érhetjük el, ahogyan Achilles sem tudja legyőzni a lassú, de kitartó teknőst. Ez a verseny a mozgás és az idő határvonalán zajlik, ahol a létezés örök körforgásának titka rejlik.

Achillesz lép, látom a sarkát, ugye ott van az a pont, ahol sértheted. Látom a szoba sarkát, meg kéne mozdulnom, van ott valami, mondjuk, a szemüvegem, ami kéne ahhoz, hogy elolvassak valamit, mondjuk, egy üzenetet. Na, nem olyan fontos, csak mégis, aki küldte, most búcsúzik, mert nem jött be az a célirányos kezelés sem, amire esküdtek az orvosok, és ráment az utolsó pénze.

Összeszorul a szívem.

Ez is egyfajta mozgás, még mindig dobog a szívem. Miért szorul össze belül a lelkem? Sajnálom magam, ahogy körbejár ez a végtelen lény, mint egy zümmögő légy, aki elrabolja tőlem azt, ami eddig teljes volt, és átvisz egy másik dimenzióba. Pedig nekem az a világ, ahol most vagyok, sokkal kedvesebb volt. Ott más dallamok szóltak, és nem hiszem, hogy valaha is újra találkozom azokkal, akik már eltávoztak. Hogy várnak-e rám egy csatorna vagy alagút végén? Talán ott, a másik oldalon, ahol a békesség lakozik, de az én szívem mégis itt marad.

Szerintem nincs ott senki sem, például én sem.

Szerző: Háy János | Képmanipulátor: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai partnerségével jön létre. Az eredeti írás elérhető ezen a linken: https://hetifortepan.capacenter.hu/hay-janos.