Hogyan jutottunk el idáig?

Az ár sodrása magával ragad. Mintegy száz méterenként döglött lovak, elhagyatott szekerek hevernek az út szélén. Mindenki siet, az életüket próbálják menteni. Néhány ember, akit a végzet már megérintett, térdre rogyva várja a biztos halált. Senki sem törődik velük, pedig szánalmas, ahogy az ég felé forduló, keserű tekintetükben a fájdalom tükröződik. Kiestek a sorból, az élők sorából, és sorsuk a fehér halál. Néhány ló küzd még a hóval borított földön, hogy talpra állhasson, de reszkető lábaik árulkodnak a kimerültségről, a kimúlás könnyei gyülekeznek szemükben.

Ma egy tragikus csata hőseire emlékezzünk. Azokra a bátor lelkekre, akik életüket adták a harcban, és azokra is, akik túlélték a küzdelmet. A Don-kanyar immár a magyar emlékezet szerves részévé vált - pedig valójában egy súlyos vereségről van szó. De mit is ünneplünk, ha ez a katasztrófa mindent elmondott a sorsunkról? Sokan úgy vélik, ez csupán egy magyar sajátosság, és ilyenkor felébred bennük a zseb-Ady, hogy felsóhajtsanak: "nekünk Mohács kell". Mindez azt mutatja, hogy a veszteség és a hősiesség egyaránt mélyen gyökerezik a történelmünkben, és a fájdalmas emlékekből erőt merítünk.

Ne képzeljük azt, hogy csupán mi vagyunk a múlt súlyos árnyainak örökösei. Az olasz nép is elevenen őrzi Caporetto emlékét, míg a britek az első világháborús Flandria csatáira emlékeznek, sőt, a dunkerque-i menekülésből hőseposzt faragtak. Az amerikaiak sem feledkeznek meg a Fülöp-szigeteken történt, hírhedt "Bataan halálmenetéről", amely során sok szerencsétlen filippinó és amerikai fogoly szenvedett. Az oroszok esetében pedig a 1914-1915 telén zajló, brutális küzdelmek a Kárpátokban mély nyomot hagytak; náluk a "megjárta a Kárpátokat" kifejezés a mi "visszajött a Don-kanyarból" kifejezésünkkel egyenértékű volt. Tehát, ne gondoljuk, hogy csak nekünk van ilyen történelmünk.

A második fontos kérdés, amit érdemes tisztázni, az az, hogy mit is kerestünk pontosan a Don folyónál. Nézzük meg, hogyan jutottunk el idáig. Az első lépés közvetlenül a kassai bombázás után a hadiállapot kihirdetése volt. Felmerül a kérdés, hogy valóban szükséges volt-e azonnal a háborúba ugrani. Bár van ebben némi igazság, nehéz lenne olyan történészt találni, aki biztosan állítaná, hogy kimaradhattunk volna a konfliktusból. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nyomás nehezedett a magyar kormányfőre az Egyesült Államok elleni hadbalépés kapcsán. Ha az egyértelmű fenyegetés, miszerint "nagyon kockázatos lenne Magyarország számára, ha csupán a tengellyel való szolidaritásra szorítkozna, miközben a többi állam hadat üzen Amerikának", ennyire komoly hatással volt rájuk, akkor elképzelhetjük, hogy a Szovjetunió elleni hadbalépés esetében milyen extrém lépésekre készültek volna. Ahogy a német veszteségek növekedni kezdtek, úgy a magyar hadüzenet alternatívája egyértelműen az ország német megszállása lett volna.

A következő kérdés a magyar 2. hadsereg kiküldése. Forduljunk egy illetékes kortanúhoz - lássuk mit írt Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök emlékirataiban: "1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak. Ezen célból 1942. január elején Ribbentrop német külügyminiszter megjelent Budapesten és a magyar kormánytól az egész magyar hadsereg haladéktalan közreműködését követelte. Rá nemsokára Keitel német vezértábornagy ugyancsak Budapesten 25 hadosztály mozgósítását és felvonulását követelte az orosz frontra. Keitel vezértábornaggyal hosszú alkudozások után 9 hadosztályban és 1 páncélos hadosztályban, melyhez az anyagot a németek adták, állapodtunk meg."

A történet január 2-án vette kezdetét, amikor Hitler levelet küldött Horthy Miklósnak, amelyben a Magyar Honvédség teljes felállását kérte. Ezt követően, január 6-án érkezett Berlinből a birodalmi külügyminiszter, Ribbentrop, aki három napon át folyamatosan nyomás alatt tartotta a magyar vezetést. Ribbentrop nem csupán a magyar haderő teljes mobilizálását követelte, hanem emellett fokozott gazdasági támogatást is szorgalmazott, különös figyelmet fordítva a nyersolaj szállításokra. Érdemes megjegyezni, hogy a mai napig nem tisztázott, mekkora mértékű gazdasági hozzájárulást kényszerítettek ki a németek a háború során: a bőr-, alumínium-, gabona- és olajszállítások, valamint a felvásárolt hazai üzemek ügyében sok kérdés nyitva maradt. De most nézzük meg közelebbről a magyar második hadsereg kiküldésének hátterét és előzményeit!

Ribbentrop után Keitel tábornagy úgymond a részletek megbeszélése végett január 20-án érkezett Budapestre. Ez már egészen cifra történet volt.

Szombathelyi Ferenc, a magyar vezérkari főnök szavait idézve: "A tárgyalások sokáig elhúzódtak, és már a megszakítás határára jutottunk, amikor a honvédelmi miniszter úr váratlan javaslata révén döntöttünk a 3 megszállásra kijelölt hadosztály teljes mozgósításáról, és arról, hogy harci egységként bevetjük őket." Bajnóczy József vezérezredes megjegyezte, hogy "ezek a megbeszélések rendkívül éles hangvételűek voltak, és kiabálás is hallatszott, Keitel nyilvánvalóan fenyegetéseket fogalmazott meg a magyar delegáció számára, amennyiben nem biztosítanak erőforrásokat a frontra." Kádár Gyula, a magyar katonai elhárítás vezetője úgy értesült, hogy "valóban heves viták zajlottak, sőt, a helyzet olyannyira feszültté vált, hogy veszekedésekig fajult."

A német birodalom tábornoka, Keitel, dühödten csapkodta az asztalt, miközben fenyegetőzve és kiabálva próbálta elérni, hogy a magyar fél minél nagyobb részesedést követeljen. Végül a Gellért szálló éttermének étlapjára felvázolták a haditervet, amelyről Szombathelyi titokban megosztotta Lieszkovszky Pál ezredessel, hogy "mégsem fogunk mindent átadni". Amikor a magyar delegáció a felszerelés iránt érdeklődött, az egyik német képviselő így reagált: mindent megtesznek, de, ahogy mondta, "kívánalmakat nem lehet előterjeszteni, és nem lehet dirigálni." Természetesen nem tettek meg mindent, és amit adtak, az inkább katonai segédcsapatoknak járó ellátmány volt.

A Donhoz vezető út első katonapolitikai állomásai után nézzük meg a fizikailag is Donig tartó utat, most egy honvéd tizedes perspektívájából:

Július 9.: A Repki után a fekete földek végtelen tengere terül el az út mentén. Micsoda gazdag vidék, ahol annyi ember élhetne boldogan! Hosszan tartó utazásunk során sehol egy tanya, a községek távolabb, egymástól 20-25 km-re helyezkednek el, míg a városok egymástól 100-150 km távolságra húzódnak. A táj csendes, csak a szél susogása hallatszik, miközben az úton haladunk.

Július 29., Kurszk: "Július 2-án reggel 5 h-kor kezdtük meg az eddig megtett 600 km-es menetet, mely 26 napig tartott, benne 5 nap pihenővel. Óriási munka volt, csak az tudja, aki végiggyalogolta, szerelvénnyel a hátán, hogy milyen volt. A gyaloglás az ember egész testét igénybe veszi. Első napokban azért fájt a lábunk, mert nem voltunk a menethez szokva, később pedig azért, mert nehéz munka úgy embernek, mint állatnak. Szegény lovak is a hosszú út alatt, melynek kb. 95 % volt rossz és nehéz, majd megszakadtak, de azért húztak."

Augusztus 6-án, miután 770 kilométernyi gyaloglás állt mögötte, egy kétségbeesett megjegyzésre ragadtatta magát: "Úgy érezzük, ha repülő érkezik, inkább bele sem nézünk a sátor ajtaján, jöjjön csak egy bombaszilánk. A nép elkeseredett, de az okát nem fejtem ki."

A magyar 2. hadsereget nem "áldozatként" küldték ki. Nem is azért, mert egy "eszeveszett feudális klikk" a népet akarta volna pusztítani. Menni kellett, de nem azért, mert nekünk volt fontos a német szövetség, hanem mert a németeknek fontos volt Magyarország. Másfelől azért kellett kiküldeni a hadsereget, hogy a német nagyhatalom ne nyelje a maradék magyar szuverenitást.

Az ország akkori vezetői 1944. március 19-ig ezt az utat, ezt a tojástáncot járták. Kérdés, lett volna-e másik lehetőség? Valószínűleg igen, de az sokkal véresebb lett volna, és rengeteg magyar áldozatot követelt volna. A honvédek nem azért harcoltak és vesztek oda a Donnál, hogy mások életben maradhassanak. Azért tették, mert olyan feladatot bíztak rájuk, amely messze meghaladta erejüket - és parancsnokaik nem tudtak megtalálni a kivezető utat.

Felhasznált irodalom:

Kaló Ferenc: Szombathelyi Ferenc a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Élén (PhD Értekezés, Debreceni Egyetem, 2010) Ez a disszertáció Szombathelyi Ferenc, a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar kiemelkedő alakjának életét és munkásságát tárgyalja. A szerző, Kaló Ferenc, alapos kutatásokra építve mutatja be Szombathelyi szerepét a honvédség történetében, kiemelve a katonai stratégiák és vezetési elvek fejlődését a korszakban. A dolgozat célja nemcsak a történelmi események rögzítése, hanem a honvéd vezérkar működésének mélyebb megértése is, amely hozzájárul a magyar hadtörténet bővítéséhez és a katonai vezetés tanulmányozásához. A Debreceni Egyetemen készített kutatás szakszerűségére és részletességére építve nyújt egyedülálló bepillantást Szombathelyi Ferenc életébe és örökségébe.

Szakály Sándor: Két dokumentum a magyar király 2. honvéd hadsereg hadműveleti területre küldésének előzményeihez, in: Hadtörténelmi Szemle, 2022/3

Tăslăvan Marius Róbert: A Magyar Királyi 2. Hadsereg megalakulása és hadműveletei a keleti fronton, elérhető a masodikvh.hu portálon.

Pihurik Judit: "A Don-kanyarban tevékenykedő dorozsmai kosárfonó" című írása, mely Miklós Péter által szerkesztett kötetben, az "Újragondolt negyedszázad: tanulmányok a Horthy-korszakról" található, a Belvedere Meridionale kiadásában, Szegeden, 2010-ben jelent meg. Az írás egyedülálló módon világít rá a kosárfonás hagyományaira és a háború során betöltött szerepére.

Kozári József és Vizi Sándor közös munkája, "A 2. magyar hadsereg Donnál", az Acta Academiae Agriensis, Historiai Szekció XXXVII. kötetében (2010) jelent meg. A tanulmány alaposan feltárja a második magyar hadsereg történetét és szerepét a Don folyónál zajló harcok során, bemutatva a hadsereg stratégiáját, kihívásait és az ott tapasztalt körülményeket. Az írók részletesen elemzik a katonák helyzetét és a hadműveletek következményeit, hozzájárulva ezzel a magyar katonai történelem megértéséhez.

Rózsahegyi Barnabás: *Néma hadsereg. Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója*, Benedetti Kft, Budapest, 2024. Ez a mű egy különleges bepillantást nyújt Wágner Levente hadnagy életébe, aki mérnökként a második világháború egyik legnagyobb tragédiájában, a doni fronton szolgált. A napló formájában íródott könyv nem csupán a háború kegyetlenségeit tárja elénk, hanem a mindennapi élet apró részleteit is, amelyek az emberi sorsok mélységét tükrözik. Rózsahegyi Barnabás érzékeny tollával életre kelti a múltat, és egy olyan történetet mesél el, amelyben a bátorság, a barátság és a túlélés harcai keverednek a fájdalommal és az elvesztett álmokkal. A kötet nemcsak a történelmi események dokumentálása, hanem egyben a humanizmus és az emlékezés fontosságát is hangsúlyozza.