Elindult egy újabb geopolitikai sakkjátszma, ahol most Törökország került a figyelem középpontjába, és a céljaik megfékezésére irányuló próbálkozások kerülnek előtérbe.

Nyilvánvaló, hogy a 3+1 tengely létrehozásának célja Törökország befolyásának ellensúlyozása.

A Közel-Kelet négy legmeghatározóbb középhatalma Szaúd-Arábia, Izrael, Törökország és Irán. E négy ország közül három nem arab állam, így egyfajta "kívülállóként" is funkcionálnak a térség dinamikájában. Izrael különösen kiemelkedik ebből a csoportból, hiszen nemcsak nem muszlim, hanem a térség politikai és vallási tájától is eltérő identitással bír. Ez a sajátos helyzet arra ösztönzi ezeket az országokat, hogy gazdasági és védelmi kapcsolataikban a régió határain túlra is tekintsenek. Izrael, amely az Egyesült Államok előretolt bástyájának számít, most új kihívásokkal néz szembe, hiszen az amerikai politikai vezetés már nem mindenben áll teljes mértékben a zsidó állam mellett. Ennek következtében Izraelnek sürgető szüksége van szövetségesekre, hogy megőrizze befolyását és biztosítsa biztonságát a térségben és azon túl.

Az egyes arab államokkal kötött bilaterális Ábrahám-megállapodások szilárdságát kikezdték a gázai pusztítások és az átalakuló világrendben zajló helyezkedések. Izrael megbízhatóbb szövetségi rendszert építve, a hellén világban, kölcsönös előnyök mentén, a közös rivális-ellenfél Törökországgal szemben erősít rá a már meglévő szövetségre Görögországgal és Dél-Ciprussal az Egyesült Államok masszív védőernyője alatt, létrehozva az úgynevezett "3+1 tengelyt".

Törökország kulcsfontosságú szereplő a térség politikai és gazdasági dinamikájában. Az Egyesült Államok többször hangsúlyozta, hogy Törökország nélkülözhetetlen partner Ukrajna, a Dél-Kaukázus és Szíria stabilitásának biztosításában. Donald Trump elnök nemrégiben "jó vezetőként" említette Recep Tayyip Erdogan török elnököt, ami tovább erősíti Törökország nemzetközi helyzetét. A hadereje a legnagyobbak közé tartozik a régióban, és a hadiipari kapacitásai mellett a török ritkaföldfém-készlet is kulcsszerepet játszik, ezzel is növelve az ország stratégiai jelentőségét.

Ankara alapvető stratégiai partner az Európai Unió számára, különösen olyan kulcsfontosságú témákban, mint a klímaváltozás, a migráció, a biztonság, a terrorizmus elleni harc és a gazdasági együttműködés. Recep Tayyip Erdoğan, Törökország elnöke hangsúlyozta, hogy Európa nem lehet sikeres globális szereplő Törökország nélkül. Hakan Fidan, a török külügyminiszter a Financial Timesnak adott interjújában kifejtette, hogy amennyiben a NATO megbomlana, Törökország szeretné, ha része lenne az új európai biztonsági struktúrának.

Törökország, mely lábaival egyszerre tapossa Európa és Ázsia földjét, egyedülálló helyzetben van a Közel-Kelet geopolitikai színpadán, ahol képes a különböző érdekelt felek között lavírozni. A térség meghatározó országaiként számon tartott Törökország politikai és kulturális szempontból is kívülállónak számít. Bár iszlám vallása nem teszi különlegessé a régióban, a történelmi birodalmi öröksége mégis árnyékot vethet az élénk és jónak mondható török-arab gazdasági és diplomáciai kapcsolatokra.

Amennyiben Ankara primátusra törekszik a térségben nem arabként, a korábbi oszmán fennhatóság örököseként szembe találja magát Szaúd-Arábiával, mely az iszlám szent helyeinek őrzőjeként a Közel-Keleten abszolút előnyt élvez. A királyság a globális dinamika változásaiból inkább profitál, mintsem ezek megviselnék, és ebben gazdasági erejére, stabil és kiegyensúlyozott helyi és globális helyzetére támaszkodhat.

Törökország helyzete különleges kihívások elé állítja, hiszen folyamatosan igyekszik egyensúlyt találni különböző szerepei között. Egyrészt hídként kell működnie Kelet és Nyugat között, miközben szekuláris államként képviseli a mérsékelt iszlám eszméit, ellentétben a teokratikus Iránnal. Ezen felül közvetítő szerepet kell játszania Izrael és Szíria viszonyában, valamint a globális színtéren az orosz-ukrán konfliktusban is. Ankara folyamatosan egyensúlyoz a NATO, az EU, a BRICS és az Öböl-államok között, ami tovább növeli jelentőségét a Közel-Keleten. Ugyanakkor igazi ereje Közép-Ázsiában bontakozik ki, ahol stratégiai érdekei és kapcsolatai kiemelt szerepet játszanak.

Külkapcsolataiban a török vezetés folyamatosan az egyensúly megteremtésére törekszik a nagyhatalmakkal, ám e kapcsolatok gyakran ingadoznak. Donald Trumptól egyszer dicséretet, máskor bírálatot kap, míg az oroszokkal az elmúlt három évtized során jelentős gazdasági fejlődést mutattak fel. Ugyanakkor Moszkva elkeseredett a török beavatkozások miatt Szíriában és Ukrajnában, ami feszültséget okozott a két ország viszonyában. Továbbá, a tengeri átjárók használatának korlátozása is súlyosbítja az orosz-török kapcsolatokat. Erdoğan Izrael ellen irányuló, Gáza miatt felerősödött kritikái pedig Trumpnál nem váltottak ki kedvező reakciót. Érdekes módon az amerikai elnök már Benjamin Netanjahut sem tekinti feltétlen "védencének".

Törökország aggodalommal figyeli a Görögország, Dél-Ciprus, Izrael és az Egyesült Államok közötti, részletesen kifejtett stratégiai együttműködést, amelyet "3+1" szövetségként ismerünk. Ez a kooperáció eredetileg energetikai célú kezdeményezésként indult, de idővel egy átfogóbb stratégiai szövetséggé fejlődött, amelynek célpontja részben Törökország.

Törökország és Görögország, valamint Dél-Ciprus közötti feszültségek már hosszú ideje jelen vannak, és számos megoldatlan kérdés övezi az Égei-tengert és Ciprust. E két ország folyamatosan próbálja megérteni és kezelni egymás kihívásait, miközben a regionális stabilitás megteremtése érdekében küzdenek. A török-izraeli kapcsolatokban tapasztalható feszültségek fokozódása tovább bonyolítja a helyzetet, és új dimenziókat ad a görög és dél-ciprusi érdekeknek, ami végső soron új egyensúlyi rendszerek kialakulásához vezet Törökország vonatkozásában.

Miután Törökország blokkolta a Kréta, Dél-Ciprus és Izrael közötti villamosenergia-összeköttetés létrehozását célzó "Nagy-tengeri Összekötő" ("Great Sea Interconnector" - GSI) projektet, Görögország új doktrínát hirdetett meg "Akhilleusz-pajzs" néven.

Hírek szerint Görögország hivatalosan is bemutatta első tengeri területrendezési tervét, amely jelentős változásokat hoz a tengeri határainkban. A terv értelmében két helyszínen 12 tengeri mérfölddel bővítik a felségvizeiket, melyeket kizárólagos gazdasági övezetnek (EEZ) is elismernek, a török terminológia szerint pedig MEB-nek (Münhasır Ekonomik Bölge) hívják.

Törökország, ahogy azt előre sejteni lehetett, határozott lépéseket tett, és Görögországot azzal vádolta meg, hogy megsértette a török tengeri övezetek határait az Égei-tengeren és a Földközi-tenger keleti szakaszán. A török külügyminisztérium egyértelműen kijelentette, hogy nem ismeri el Görögország egyoldalú intézkedéseit, és jogi szempontból érvénytelennek tartja azokat.

Ankara ismét megerősítette álláspontját, amely szerint a zárt vagy félig zárt tengerek, mint például az Égei-tenger esetében, elengedhetetlen a part menti országok közötti együttműködés. A török főváros hangsúlyozta, hogy nyitott a párbeszédre Görögországgal ebben a kérdésben. Ugyanakkor Ankara számára elfogadhatatlan, hogy Görögország kész tények elé állítsa őt.

Ebben a kontextusban Törökország az athéni nyilatkozatra (2023. december) hivatkozva a viták békés megoldásának alapjaként emelte ki azt, és bejelentette, hogy el kívánja juttatni saját tengeri területrendezési javaslatát olyan nemzetközi szervezetekhez, mint az UNESCO és az ENSZ.

Törökország és Izrael kétségtelenül a Közel-Kelet meghatározó országai közé tartoznak, ám politikai és kulturális szempontból sokszor kívülállónak számítanak a régióban. Ha alaposan megvizsgáljuk a török-izraeli viszony történelmét, geostratégiai aspektusait, valamint politikai és kulturális kötődéseit az 1950-es évektől napjainkig, világossá válik, hogy e két állam kapcsolata rendkívül sokszínű és változékony. Ezt a dinamikát nagymértékben befolyásolják a térség arab államai közötti feszültségek, valamint az arab-izraeli konfliktusok, amelyek folyamatos rivalizálást generálnak a környezetükben.

Az Aszad-rezsim bukása/megbuktatása után bekövetkezett szíriai török befolyás növekedése és az izraeli haderő gázai hadműveleteinek éles bírálata Ankarát és Tel-Avivot ütközőpályára tette. A Libanonra mért izraeli légicsapások tetőpontján Recep Tayyip Erdogan kifejezte aggodalmát, hogy országa esetleg a zsidó állam "következő célpontjává" válhat. Azóta az izraeli tisztviselők, különösen a Nagel Bizottság, nem haboztak Törökország új szíriai pozícióját "fenyegetésként" jellemezni, összehasonlítva azt Irán egykori szerepével az országban. Bár a török-izraeli konfrontáció kockázata Szíriában nem túl valószínű, ma már korántsem lehetetlen, tekintve a két ország közötti kapcsolatok jelentős romlását 2023. október 7. óta.

Törökország helyzete a térség geopolitikai színpadán meglehetősen ingatag, mivel nem rendelkezik megbízható szövetségesekkel. Ezen kívül Izrael arab szövetségesei is egyre távolodnak a zsidó államtól, ami tovább bonyolítja a helyzetet. Ráadásul Trump elnök támogatása sem tűnik már olyan biztosnak, mint korábban, így Törökország egyre inkább magára maradhat a nemzetközi politikai játszmákban.

A Görögország, Ciprus, Izrael és az Egyesült Államok közötti stratégiai kapcsolat - az úgynevezett "3+1" tengely a földgázfelfedezéseket követően energetikai együttműködésként kezdődve átfogó partnerséggé fejlődött, amely védőbástyaként is hivatott szolgálni a regionális fenyegetésekkel szemben. E szövetség tagjai elérkezettnek látták az időt arra, hogy formalizálják és állandósítsák ezt a szövetséget.

A Földközi-tenger keleti szegmense mára nem csupán egy átmeneti terület, hanem egy fontos stratégiai központtá vált. Görögország kulcsszerepet játszik a Szúda-öbölben és Alexandrupoliszban, ahol kiemelkedő infrastruktúrával támogatja a nyugati befolyás terjeszkedését. Izrael különleges hírszerzési képességei és technológiai újításai mellett a harcban már bizonyított hadereje révén a régió egyik leghatékonyabb elrettentő erejét képviseli a közös fenyegetésekkel szemben.

Ciprus pedig nélkülözhetetlen biztonsági partnerré vált olyan kezdeményezéseken keresztül, mint a Küklopsz program, amely a kikötők biztonságára, a terrorizmus elleni küzdelemre, valamint a vegyi, biológiai és radiológiai fenyegetések felderítésére összpontosít. A stratégiai számítás megváltozott:

E szövetség gazdasági aspektusa továbbra is kulcsfontosságú szerepet játszik. A tervezett EastMed gázvezeték Izrael és Ciprus mezőiből származó földgázt juttatna el Görögországon keresztül az európai piacokra, ezzel mérsékelve az orosz energiaforrásoktól való függést. A Nagy-tengeri Összekötő pedig összekapcsolja az elektromos hálózatokat, megszüntetve Ciprus és Izrael energetikai elszigeteltségét.

Az olyan amerikai energiaipari vállalatok, mint a Chevron és az ExxonMobil, jelentős érdekeltséggel rendelkeznek a regionális fejlesztésekben, amelyek intézményi kereteken, nem pedig személyes diplomácián keresztüli védelmet igényelnek.

Az Egyesült Államok számára a 3+1-es szövetség hivatalos kereteinek megteremtése kiemelkedő stratégiai jelentőséggel bír. A "2025-ös amerikai-hellén-izraeli kelet-mediterrán terrorizmusellenes és tengerészeti biztonsági partnerségi törvény" biztosítja a szükséges jogi hátteret, ám a végrehajtás megvalósításához elkötelezett partnerségek is elengedhetetlenek. Ez a szövetség megbízható szövetségeseket kínál, akik képesek nagyobb felelősséget vállalni a régió biztonságáért, így az amerikai erők más globális kihívásokra koncentrálhatnak. A partnerség nemcsak a létfontosságú tengeri útvonalak védelmét szolgálja, hanem az energiainfrastruktúrák biztonságát is garantálja, fellép a terrorizmus ellen, és hozzájárul a három kontinenst összekötő térség stabilizálásához.

A 3+1-es keretrendszer a Közel-Keleten átívelő szélesebb körű stratégiai átrendeződés nyugati szélét képviseli. Kiegészíti az Ábrahám-megállapodásokat, és fokozza a kapcsolatot az öböl menti partnerekkel és Egyiptommal.

A 3+1 szövetség kritikusai azt hangsúlyozzák, hogy a szövetség hivatalos megerősítése feszültségeket szülhet Törökország NATO-tagságával kapcsolatban. A török vezetés már most is fenyegetőnek ítéli meg az új együttműködést, és ennek megfelelően felkészül a válaszlépésekre. Ezzel szemben más vélemények szerint a szövetség éppen ellenkező hatást gyakorolhat: keretet adhat Törökország számára a regionális biztonsági struktúrákba való visszatéréshez, ezzel visszatartva Ankarát a nagyhatalmi ambícióitól, és lehetővé téve, hogy megőrizze középhatalmi pozícióját.