Mardoll már gyermekkorától fogva harcol a testképzavarral. "Mintha tésztát formáznának" – meséli, utalva arra, hogy az önértékelése és a testérzékelése olyan zűrzavaros, mint egy végtelenül nyújtott tészta. Az évek során sok kihívással kellett szembenézni
Nem ismerek olyan időszakot az életemben, amikor azt gondoltam volna, hogy jó a testem
- osztotta meg a portállal a rapper, aki emlékei szerint már négyéves korában kezdett el küzdeni a testével kapcsolatos érzéseivel. Bár aktív és mozgékony gyerek volt, valahogy mindig úgy érezte, hogy nem illik bele a többiek közé.
A fenekem formája kicsit telt volt, és volt egy kis pocakom is, ami miatt tudtam, hogy nem éppen a megszokott normák szerint nézek ki. Ez a különbség mindig bántott.
Yvonne Dederick, Mardoll édesanyja, hasonló érzésekkel nőtt fel, hiszen félig brazil származása miatt már fiatal korában is észrevehetően eltért az átlag magyar lányok megjelenésétől. Ennek következtében Mardoll is belemerült abba a környezetbe, ahol a test folyamatos megítélése mindennapi valóság volt. Kislányként tánc- és színjátszó tevékenységei során ráadásul gyakran szembesült azzal a problémával, hogy a fellépéseihez megfelelő ruhát nehezen találtak, így nem ritkán varrónőhöz kellett fordulniuk, hogy egyedi és megfelelő öltözéket készíthessenek számára.
Már gyerekként mást kellett ennem, mint a testvéremnek, például tésztát csak a születésnapomon fogyaszthattam. Ezért kezdtem el titokban enni.
A helyzet súlyosabbá vált, amikor Dederick serdülőkorba lépett: ekkor tűnt fel az életében a bulimia, egy váratlan találkozás következményeként.
Tizenegy-tizenkét éves voltam, amikor egy különös jelenetet figyeltem meg: egy lány, aki könnyedén elfogyasztott egy lángost és mellé egy fagyit. Kíváncsian megkérdeztem tőle, hogy hogyan csinálja ezt. Ő pedig így válaszolt: hánytatja magát. Aztán megmutatta, hogyan kell. Ezzel elindult egy lavina az életemben, amiről soha nem gondoltam volna, hogy megtörténik.
A rapper kezdetben önmaga hánytatásával próbálta megküzdeni a belső démonaival, de hamarosan felfedezte a hashajtók világát is. Azonban, ahogy ő fogalmazott, ezek az anyagok nem képesek ugyanazt az "élményt" nyújtani, mint amit keresett.
Ez lett számomra a szenvedély: bármilyen ételt élvezhettem, aztán hirtelen elengedtem, mintha az a fél óra sosem létezett volna.
Édesanyja csak jóval később fedezte fel a titkát, ám addigra az állapota már súlyos következményekkel járt.
Elkezdett hullani a hajam, és az egész életem erről szólt. Tíz év után döbbentem rá, hogy nem akarom így leélni az életemet.
Mardoll véleménye szerint a bulimia nem olyan dolog, amit csupán el lehet engedni. Az étel folyamatosan ott van az életünkben, ezért nap mint nap újra és újra szembenézünk a kihívásokkal és harcokkal, amelyeket ez a betegség jelent.
