Marton László „Bolygó vagy hullócsillag?” című műve egy különleges utazásra invitál, ahol az élet mélyebb értelme és az emberi létezés kérdései kerülnek középpontba. A szerző egyedi stílusával és gazdag képi világával elénk tárja a mindennapok kihívásait,

(Én: Újra politikai témában merülök el. Pedig mindig is szépírói ambíciókkal rendelkeztem.)

Énke: Ez igazán furcsa és nem túl kedves tőled!

Én: Mit nékem Hekuba, és én Hekubának!

Persze, íme egy egyedibb változat: „Énke: Ezt neked szánom! Talán jobban jártál volna, ha a kaptafánál maradsz!”

Volt egyszer egy kisbojtár... - kezdődik a népmese. Azután elindult és mindenféle lett belőle. Valószínűleg ez az archetípus jelenik meg Rastignac, Julien Sorel és Bel-Ami alakjában De a regényvilág alatt a valóság húzódik: elég első és harmadik Napóleon pályájára gondolni.

Mindez eszembe juttatja Emmanuel Macron francia elnök felemelkedésének és nehézségeinek mindennapi kommentálását, amely számos cikkben megjelenik. Emellett két figyelemre méltó könyv is eszembe jut, amelyek a téma mélyebb feltárására vállalkoznak: Fabrice Lhomme és Gérard Davet „Le traître et le néant” (Az áruló és a semmi) című munkája, valamint Marc Joly „La pensée perverse au pouvoir” (A perverz gondolkodás uralma) című írása. A könyvek címéből világosan kiderül, hogy szerzőik nem állnak Macron támogatóinak oldalán, de az általuk felvázolt tények és vélemények hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Joly leleményes szójátéka pedig Sartre híres művének, „A lét és a semmi”-nek a parafrázisa, ami tovább gazdagítja a diskurzust.

A szeretetteljes ifjú

Francois Hollande korábbi államfő jellemezte így újonnan toborzott munkatársát, az elnöki hivatal igazgatóhelyettesét. Macron pályafutása azonban nem igazán illik népmesébe, ő inkább a francia felső középosztály megtestesítője. Szülei kisvárosi orvos-házaspár, a fiú érettségi után a politikatudományi, majd az államigazgatási főiskolát végezte el, ahonnan a francia állam épületét fenntartó hatalomtechnikusi réteg tagjai kerülnek ki. Ezután meglepő fordulattal a Rothschild bankház következett, amelynek meghirdetett célja, hogy eleve gazdag ügyfeleit még gazdagabbá tegye. A szeretetteljes ifjú vállalatok adás-vételével foglalkozott, s kiváló stratégának bizonyult. Négy év elteltével mintegy hárommillió euróval gyarapodva lépett a politika mezejére.

Ifjúságáról rengeteg, főként saját magától terjesztett történet kering a köztudatban. Nagyanyja már kamaszkorában különleges tehetséget sejtett benne, s szülei is támogatták a küldetéstudatát, amely egyre inkább körvonalazódott. Tehetséges zongoristaként, színészként, sportolóként és prózaíróként indult, de a romantika világában is otthonosan mozgott. Pontosítva, gimnazistaként elbűvölte, majd végül feleségül vette irodalomtanárnőjét, aki húsz évvel volt idősebb nála.

A fiatalember, akinek szinte minden területen fényes jövő vár, már korán ráébredt, mit szeretne elérni. A végső célja sokáig rejtve maradt, de a hódítást, mint stratégiát, már az elejétől kezdve ügyesen alkalmazta.

A Rothschild-ház a befektetési banki világot így jellemezte: "Mi vagyunk a piacon a legjobban megfizetett szolgák!"

A remény táplálása mindig is az elsődleges feladat, míg a beteljesülés csak másodlagos szempont. Amikor a banki ügyekben már nem maradt mit igazolnia, politikai ambícióihoz illő szövetségeseket kezdett keresni. Először Sarkozy elnökhöz fordult, majd pedig a következő vezető, Hollande figyelmét is megpróbálta felkelteni. A környezet folyamatosan változott, de a technológiai háttér érintetlen maradt. Egyetlen év alatt két ellentmondásos kijelentést tett. Az első így hangzott: „Őszintén szólva, szocialista vagyok.” A második pedig: „Őszintén szólva, nem vagyok szocialista.”

Sarkozy ötéves mandátuma alatt a politikai és gazdasági reformbizottság tagjaként keltette fel a figyelmet, míg Hollande-nál az elnöki hivatal igazgatóhelyetteseként indult el a pályafutása. Az Ötödik Köztársaság különleges struktúráján belül ő volt az első, aki a parlamenti felhatalmazással bíró miniszterelnök pozíciójánál kicsit erősebb vezetői szerepet kívánt megpályázni. Hollande azonban úgy döntött, hogy a harmincas éveiben járó, államigazgatási tapasztalattal és választói megbízatással nem rendelkező fiatal politikusnak be kell érnie a második számú pozícióval.

A szomorúbb folytatás

Macron hirtelen és váratlan fordulatát a következőképpen indokolta: "A befektetési bankár és az elnöki hivatal igazgatóhelyettese között a különbség olyan, mint a prosti és a szobalány viszonya. Mindketten szolgáltatók." Az igazi kérdés azonban inkább az volt, hogy kit is szolgál valójában? Macron esetében hamarosan világossá vált, hogy elsősorban önmagát. Viselkedésének meglepően őszinte mottója: "Mindig támadj, mindent tagadj, soha ne add fel!" Ez érthető, de nem éppen egyedi megközelítés. Egy generációval előtte Roy Cohn, a hírhedt McCarthy-féle politikai manipulátor és Donald Trump mentora ugyanezen elvek mentén fogalmazta meg saját filozófiáját. A támadj-tagadj stratégia magától értetődő következménye: a céljaidat csak a megfelelő pillanatban leplezd le. Hollande elnök környezetében a bankárból politikussá avanzsáló fiatal gyorsan nélkülözhetetlenné vált, de sokáig úgy tett, mintha a hierarchia csúcsait célozná meg, például az igazgatói pozíciót. A tapasztalt elnök bizalmának jeleként még ennél is magasabbra emelte, gazdasági miniszterré tette. A kulcsfontosságú tárca falai között biztonságban kezdhetett neki ambiciózus tervei megvalósításának. A csúcsot nem létrával vagy kötéllel, hanem rakétával, soha nem látott sebességgel hódította meg.

Ha ámulat vagy szitkozódás helyett Macron példátlan karrierjének magyarázatát keressük, akkor az alkalom és a személy találkozásának körülményeit, a részleteket kell vizsgálnunk. Az Ötödik Köztársaságot ugyan de Gaulle tábornok testére szabták, de a választók és hatalomgyakorlók megelégedésre több mint fél évszázadig működött. Szakszóval, ez egy fél-prezidenciális rendszer: az elnök mandátumát választáson nyeri, a végrehajtó hatalom felett áll, a kormányt vezető miniszterelnököt az elnök nevezi ki, de csak a képviselők többségével kormányozhat. A nemzetgyűlés hosszú ideig kétosztatú volt, bal és jobb évtizedek óta egymást váltotta. A nézetkülönbségek a pártokon belül vetélkedtek, a szélsőségesnek tartott kommunisták ritkán és rövid időre jutottak kormányközelbe, a német megszállókkal együttműködő szélsőjobb soha.

A kialakult helyzet már másfél évtizede a fáradtság és a megfáradás jeleit mutatta. A korábbi gyarmattartó állam nagyhatalmi pozíciója egyre inkább megkérdőjeleződött, gazdasága és társadalmi struktúrája számos megrázkódtatással nézett szembe. A politikai spektrum mindkét oldalán, legyen szó a jobbról vagy a balról, képtelenség mutatkozik vonzó alternatívák felkínálására. A baloldali kommunisták, noha megszabadultak a sztálini örökségtől, a munkásosztály jelentős részének bizalmát elveszítették. A szocialisták ugyanakkor a piacgazdaság kereteit elfogadták, de a globalizáció és a neoliberális modell kihívásaira nem tudtak érdemi válaszokat adni. A jobbközép, különösen a gaulle-ista ihletésű republikánusok vezetői pedig botrányok sorozatába keveredtek, ami tovább gyengítette pozíciójukat. A német megszállókkal együttműködő szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés olyan munkás választókerületekben szerzett támogatást, ahol korábban alig tudott lábra állni. Gramsci híres, ám még mindig releváns megállapítása szerint, a befejezett múlt és a bizonytalan jövő között döbbenetes szörnyek bukkannak fel, amelyek az aktuális politikai válságok tükörképei.

Macron 2017-ben a régi politikai struktúrák romjainak lerombolásával kezdte meg ambiciózus útját a hatalom csúcsának meghódítására. Egyetlen, határozott mozdulattal söpörte félre a lehetséges kihívókat, kivéve Marine Le Pent, aki a szélsőjobb táborából próbált kitörni. Le Pen a második fordulóba jutásával felkeltette a politikai táj képét, és jelentős reakciót váltott ki, ezáltal hozzájárulva Macron diadalához, aki éppen negyvenéves volt. Ez a forgatókönyv öt évvel később, 2022-ben megismétlődött, újra tanúi lehettünk a politikai játszmák izgalmas alakulásának.

Mielőtt részletesebben megvizsgálnánk, hogy milyen lépéseket tett és milyen lehetőségei lettek volna Macron elnöknek a hatalmával, érdemes közelebbről szemügyre venni, ki is ő valójában. A "narcisztikus perverz" kifejezés erőteljes és provokatív, különösen azért, mert nem csupán politikai ellenfelei, hanem pszichológiai szakértők állították össze ezt a jellemzést.

Minden zökkenőért másokra hárítja a felelősséget; véka alatt tartja szándékait, nézeteit, érzéseit; viselkedését a körülményekhez képest változtatja; hazug;egocentrikus, érdekeit mások kárára érvényesíti; elutasítja a bírálatot; tagadja a tényeket; észszerű és következetes kifejezésmódja ellentétes a viselkedésével; határtalanul arrogáns.

Néhány példa: megválasztása előtt kijelentette, hogy döntéseit apollói magányban hozza meg. Noha elődje, Sarkozy is gyakran durván bírálta az ellentmondókat, Macron hajlamos arra, hogy a hozzáfordulókat éles szavaival oktassa ki. Egy álláskereső fiatalnak azt javasolta, hogy keressen egy másik utat, míg egy másik fiatalnak azt mondta, hogy ha elegáns öltönyre vágyik, akkor inkább dolgozzon meg érte! Az indiai-óceáni szigeten, Mayotte-on, ahol sokan háztalanul küzdenek, azt üzente a segítségre váró polgároknak, hogy örüljenek, hogy francia állampolgárok, különben ezerszer nehezebb helyzetben lennének. Demokráciában ilyen erőteljes kifejezéseket bárki megengedhet magának - kivéve az államfőt. Politikáját leginkább jellemzi a mondás: egyidejűleg. Ennek lényege: a szavak és a tettek közötti ellentét elkerülhetetlen!

A végjáték egy olyan pillanat, amikor minden döntés és cselekedet összpontosul, és a feszültség a tetőfokára hág. Ez a szakasz nem csupán a cselekvés csúcspontját jelenti, hanem a karakterek fejlődésének és a történet mélységének megkoronázását is. Itt kerülnek előtérbe a rejtett indítékok, a váratlan fordulatok, és a végső összecsapások, amelyek mind-mind meghatározzák a sorsunkat. A végjátékban a múlt árnyai és a jövő ígéretei találkoznak, és minden egyes lépés sorsfordító lehet. Az érzelmek intenzitása fokozódik, és a nézők, olvasók szívében egy maradandó nyomot hagy.

A fél-prezidenciális rendszerek több európai ország politikai táját formálják. Franciaországban e rendszer különösen a feladatok világos megosztásával tűnik ki. A parlamenti többség bizalmát élvező miniszterelnök felelős az államigazgatás napi működéséért, míg a köztársaság elnöke a jövő kihívásaira és a folyamatosan változó körülményekre irányítja a figyelmét – legalábbis elméletben. Emmanuel Macron azonban mindkét szerepet magához ragadta, így a jövő egyelőre ködösnek tűnik.

A parlament tavaly júniusi feloszlatásával és az előrehozott választások kiírásával kapcsolatban sem a miniszterelnököt, sem a második közjogi méltóságot nem értesítettek, ami súlyosan sérti az alkotmányos kötelezettségeket. Ennek következményeként a kormányzó elnöki tábor és a jobbközép szövetség egyaránt kínos vereséget szenvedett el, míg a baloldal a várt eredményt hozta, a szélsőjobboldal pedig váratlanul megerősödött. Macron hétéves elnöksége alatt összesen hat miniszterelnök váltotta egymást. Bár sikerült elkerülni a kormányválságok sorozatát, a jövő azonban egyre inkább kérdésessé vált. Az államadósság jelenleg 312 milliárd euróra rúg, ami a nemzeti össztermék 112 százaléka, és kétszerese annak az összegnek, amit az EU elviselhetőnek tart. Macron azonban inkább elődei és a hét éven át hivatalban lévő pénzügyminiszter felelősségét hangsúlyozza, miközben jól tudható, hogy a gazdasági folyamatokba, mint például az új hitelek felvételébe, túllépte saját hatáskörét.

Tevékenységének jó része utazás, avatás, temetés, emlékezés. Ezeket általában sikeresen bonyolítja. Új választásokat legkorábban jövő nyáron írhat ki. Noha a nyári olimpiai rendezését és a Notre-Dame helyreállítását a közvélemény javára írja, népszerűsége egyharmad alá esett. Apropó, apollói magány: Zeusz főisten Olimposzán több tucat alisten tevékenykedett...

Érdemes megemlíteni, hogy a következő elnökválasztás során a közvélemény-kutatások szerint Marine Le Pen tűnik a legesélyesebb jelöltnek.

Persze, íme egy egyedibb változat: "Énke: Most aztán igazán megmondtad a magadét! Mennyire vagy boldog ezzel?"

Én: Ne túlozzunk.

Énke: Szabad legyen arra emlékeztetnem, hogy két választáson is rá szavaztál.

Én: A legrosszabbat elkerülendő.

Énke: Te mondtad, hogy ez így van. Most meg azt próbálod sugallni, hogy nálunk is...

Én: Kifejezem mindazt, ami a szívemben rejlik..., de most valami másra szeretnék fókuszálni...)