Károlyi Mihály, a magyar politikai élet meghatározó alakja, számos lehetőség előtt állt, de cselekedeteit korlátozták a körülmények és a történelmi helyzet. Az 1918-as forradalom után ő volt az, aki a demokratikus reformok élére állt, és törekedett a béké
Ki lehet az a figura, aki megfenyegette az Erdélybe betörni kész románokat, miközben a nemzetközi kötelezettségeinket próbálta kiegyensúlyozni a keleti kapcsolatok erősítésével? Ha csupán ennyit említünk, a mai közéleti elfogultságok nem segítenek a helyes válasz megtalálásában. Érdemes lenne a nacionalista politikai körök között keresgélni? Esetleg a szélsőjobboldali táborban találhatjuk meg a kulcsot? Hatos Pál nemrégiben a Válasz Online-on úgy fogalmazott, hogy ez a fenyegetés Wass Albert számára is dicsőség lett volna.
Mindebből sokan már kitalálhatták, hogy valójában egészen másfelé érdemes kutakodni. Hatos ismerői azt is tudhatják, merre: 150 éve született és 70 éve halt meg a "vörös gróf", Károlyi Mihály. Az, akinek nevéről keveseknek ugranak be a fentiek, annál gyakrabban az "áruló" jelző. Trianont szokás emlegetni, és a baloldali miniszterelnök-államfő abban játszott felelősségét, hovatovább bűnösségét.
A Horthy-éra után Kádárék persze egészen másképp álltak hozzá, kultuszt teremtettek az őszirózsás forradalom köré, nyilvánvalóan annak a kornak is megvolt a maga hamis Károlyi-képe: társutasként állították be, vívódásait kihagyták a képből. Az egykori kormányfő megítélése a NER tizenötödik évében, ha csak a nagypolitikát nézzük, hasonlóan féloldalas lehet(ne). A politikus Kossuth téri szobra körüli perpatvarból, képviselői megnyilatkozásokból nem is következik más. A történészi recepció viszont már jóval korrektebb.
