Nagyítás: Képzeld el, hogy éppen a teniszpályán állok – de a labda hiányzik. Te viszont látod, ahogy a labda váratlanul kipattan a levegőből. Ekkor máris megtörtént a varázslat.
Elképesztő, mennyire kimerítő tud lenni egy unalmas film végignézése! Igazi harcot vívtam, hogy ne merüljek álomba a vászon előtt. Kétségek gyötörtek: vajon valóban ez volt a megfelelő választás az esti pihenéshez? Tucatnyi kérdés cikázott az agyamban, de úgy döntöttem, inkább magamban tartom őket.
Egy írásban azt találtam, hogy a mai napig heves viták tárgya ez a film. (Elgondolkodjak ezen, vagy sem?) Ha hagytam volna, biztosan véresre karcolta volna a védtelen elmém ez a sztori. De nem engedtem, hogy így legyen. (Hajnalban ellátogattam az uszodába, és miután jó néhány hosszt teljesítettem, már fel sem tűnt.)
A film elején és végén olyan mellékszereplők bukkantak fel, akik igencsak megijesztettek. Igen, a pantomimesekre gondolok. Valahogy sosem tudtam igazán felfogni a művészetüket – és nem vagyok ezzel egyedül. A mondanivalójuk, a fehérre festett arcuk, a fehér kesztyűjük mind olyan rejtélyes számomra, hogy inkább feladom a próbálkozást a megértésükkel. (Bár a filmben nem minden pantomimes arca volt kifestve, ez a tény sem segített a helyzetükön.)
Nem tudom elviselni őket; régen ásítva figyeltem, ahogy egy láthatatlan üvegtáblát cipelnek át a forgalmas úttesten, miközben az autósok örömmel dudálnak. Egyszerűen nem vicces. [Ez a filmben nincs benne.] Miért nem hoznak inkább igazi üvegtáblát? Talán túl költséges lenne a szórakozás? Minden alkalommal összerezzentem, ahogy megláttam őket, és ha véletlenül felbukkannak a tévében, tigrisbukfenccel vetem rá magam a távirányítóra, hogy gyorsan csatornát váltsak. (Sajnos sosem vagyok elég fürge.)
A második sokk akkor ért el igazán, amikor a főszereplő, Thomas (David Hemmings) egyedül bolyong, éppen az élet mélyebb értelmét keresi (mint ahogy azt gyakran tesszük), miközben művészetén keresztül próbálja kifejezni belső világát. Látjuk, ahogy a papírok között hempergőzik, ami egyfajta "minden mindegy, úgyis vége" hangulatot áraszt. (Egyáltalán nem kellemes érzés.) Megértem a filmben felbukkanó éles ellentéteket a nihilisták és a gyárból elcsigázott arccal kilépő munkások között, de valahogy nem ragadott magával az élmény.
Nem sok olyan elem akad, ami igazán értékelhető lenne, és úgy tűnik, éppen ezért folytatnak annyi vitát erről a filmről a mai napig. (Nem kívánom részletesebben kifejteni a véleményemet.) Persze a cselekményben van némi ijesztő mozzanat is (bár ez elhanyagolható), de azt is teljesen háttérbe szorítja a film végén váratlanul felbukkanó pantomimesek különös teniszjátéka, amely teljesen labda nélkül zajlik. Különösen felkeltette az érdeklődésemet, amikor Thomas visszaüti a láthatatlan teniszlabdát a pályára. Ez a jelenet igazán kiverte nálam a biztosítékot.
Ha még nem láttad a filmet, mindenképpen nézd meg! Nagyon értékelem, amikor a rendező (Michelangelo Antonioni) és a forgatókönyvíró (Tonino Guerra) tisztában van a történet végével; ennek köszönhetően igazán gazdag élményben lehet részünk. Kellemes szórakozást kívánok!
