**Nagymamáink Hite: Egy Élet Története** Nagymamáink hite nem csupán vallási meggyőződés volt, hanem egy életforma, amely átszőtte mindennapjaikat. Ők azok, akik a legnehezebb időkben is megőrizték a reményt és a bizalmat, legyen szó családról, barátokr
Egy fekete fejkendő. Zsoltároskönyv a kézben. Mindig ugyanaz a hely a padsorok között.
Sok bizonyságtételt hallottam már, amelyek gyakran a nagymamák emlékével kezdődnek, mint első istentisztelet-élményük forrásával. Számtalan történet szól arról, hogy ezek az asszonyok gyerekkorukban tanították unokáikat imádkozni, és ez felnőtt életük szerves részévé vált. Ezen a ponton elgondolkodtam, mennyire eltérő médiakörnyezetben nőtt fel a nagymamáink generációja a miénktől. Ők nem élvezhették az egyetemi szintű előadásokat, a vallási kérdésekről szóló podcastokat, vagy a neves teológusok mélyreható elemzéseit; nem voltak a rendelkezésükre álló inspiráló Instagram-áhítatok, amelyek bármikor felvidíthatták volna őket. Ezzel szemben az ő világukban a Biblia olvasása volt a középpontban. Hozzászoktak az írott szöveg lassú tempójához és gazdag nyelvezetéhez. Azok, akikről beszélek, és akik talán a te életedben is fontos szerepet játszanak, ma is türelemmel és alázattal tanulmányozzák a Szentírást, minden nap merítve belőle erőt. Ez mennyire ellenkulturális! Nem azért, mert valamilyen új vagy radikális szokásról lenne szó, hanem épp ellenkezőleg: míg a világ körülöttük drámaian átalakult, ők megőrizték ezt a gyakorlatot az életükben. Az én nagymamám története és másoké is ezt az örökséget tükrözi.
A Biblia olvasása az Istenhez való kapcsolódás egyik legfontosabb módja. Reggelente sokak számára elengedhetetlen, hogy imádsággal indítsák a napot. A zsoltárok és dicséretek már nem igényelnek szemüveget, hiszen ezek a szavak a szívük legmélyére vésődtek. Elképzelhető, hogy egyesek számára ez a hit egyszerűnek, sőt naivnak tűnik; talán teológiailag nem mindig elég mély, vagy a megértése nem mindig történelmi keretek között zajlik. De mennyire hűséges ez a meggyőződés! Ez a hit nem függ a motivációktól, az inspirációtól vagy az esetleges érzelmi hullámzásoktól. Minden egyes nap megnyilvánul. Bár lehet, hogy egyesek a magányos olvasás során bizonyos mélyebb üzeneteket figyelmen kívül hagynak, a lényeg sosem veszik el: Isten valóságos, Ő a szeretet, és az Ő igéje folyamatosan szól hozzánk.
Előfordul, hogy számomra a Biblia olyan, mint egy izgalmas rejtély, amit megfejteni kell. Mások viszont úgy tekintenek rá, mint egy kedves üzenetre egy szeretett személytől.
Itt nem csupán egy nosztalgikus emlék vagy valamilyen örökölt meggyőződés áll a középpontban, amit csupán a hagyomány formált. Nem, ez sokkal inkább egy kipróbált és megélt hit, amely végigkísérte az embereket a szegénység, háború, nélkülözés, betegség és örömök viharos tengerén. Az állandóság, a hűség és a hamisítatlanság, mentes mindenféle megjátszástól vagy képmutatástól, egyre inkább felértékelődik számomra.
Sally Rooney, korunk egyik kiemelkedő írójának „Hová lettél, szép világ” című regényében egy emlékezetes jelenet bontakozik ki. Eileen, a vallásokkal szemben kételkedő főszereplő, elkíséri hívő barátját, Simont a templomba. Miközben a számára idegen és ismeretlen környezetet figyeli, felfigyel barátja viselkedésére a padsorokban ülő hívekkel szemben, és arra, hogy ez mit árul el Simon hitéből: „Talán éppen az hatott rám ennyire, ahogyan Simon olyan békésen és szelíden viselkedett a templomban. Miközben halkan, megfontoltan mondta az imákat, éppúgy, mint a mellette ülő idős hölgyek, nem próbált megkülönböztetni magát tőlük. Nem akarta megmutatni, hogy ő jobban vagy kevésbé hisz, vagy hogy az ő hite mélyebb vagy intellektuálisabb lenne; egyszerűen csak egy volt közülük.”
Ahogyan ők, mi is elindulhatunk ezen az úton. Talán érdemes lenne itt, most kezdenünk. Csendesen, a legegyszerűbb módon, de eltökélten és hűséges szívvel.
