"Miért nem küld nekem párt Isten?"
Sokan küzdenek manapság a párkereséssel, és ahogy átléptem a harmincat, ez a nehézség egyre inkább nyomasztóvá vált számomra – ezt a saját bőrömön érzem. Egy teljes évem ment rá a feszültséggel teli keresgélésre, amelybe idővel még Istent is bevontam. Hol türelmesen, hol kétségbeesetten, hol dühösen kértem tőle: küldjön nekem egy társot! Hosszú hónapok, és újabb csalódások után azonban rá kellett döbbennem, hogy a kérdésemet nem a megfelelő módon fogalmaztam meg.
Egy kisgyermek szívében számtalan álom él. Amikor valami különösen felkelti az érdeklődését, lelkesen könyörög a szüleinek: Kérlek, vegyétek meg nekem! Ám a felnőttek válasza mindig ugyanaz: sajnos, nem lehet.
Én felnőtt fejjel ugyanezt éltem meg, csak játék, édesség helyett párkapcsolatra adtam le a "rendelésemet". Ám folyamatosan azt éreztem, hogy Isten visszatartja tőlem ezt az áldást, hiába vetettem be mindent: füzetbe írtam a kérésemet, hangosan imádkoztam, még a hozzám közel állókat is megkértem rá, "járjanak közben" az érdekemben Mennyei Atyánknál, de csak nem kopogtatott az a nagyon várt férfi.
Azt hittem, eljött az idő, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást, még ha ez azt is jelenti, hogy elhagyom a megszokott kereteket. Ám a valóság sosem a terveim szerint alakult.
Egyre türelmetlenebbé váltam, és egy ponton már a hitem is megingott.
Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy eddig csak kértem és kértem, de nem gondolkoztam el Isten válaszán. Nem kérdeztem rá, hogy miért nem. Miért nem érzi még úgy, hogy itt az ideje? Miben fejlődjek, mire akar tanítani a várakozással? Mert bizonyára nyomós oka van rá, hogy sokadjára is azt mondta: "Ebből a körből most kimaradsz."
Egy nemrég lezáródó ismerkedés vitt közelebb a miértek megértéséhez. A másik fél olyan hibákra világított rá, amik - és ez a felismerés volt az igazi arculcsapás - más kapcsolataimban is megmutatkoznak. Egyébként is, hogyan akarok a társává válni valakinek, ha az önbecsülésem mínuszban van?
A pozitív oldala ennek viszont az, hogy ezeket a hibákat, ha nevükön nevezzük, lehetőséget adnak számomra a fejlődésre és a változásra. Legyen szó egy megértő, tapasztalt baráttal folytatott beszélgetésről vagy egy hozzáértő szakember támogatásáról, minden segítség értékes lépés a jobbá válás felé.
Na, meg az a személy, aki mindig ott van, és a legjobban átlátja a gondolataimat.
Aki nem hívő, talán most felmordul: miért várok csodát attól, aki ennyire "kibabrált" velem? Azért, mert korábban az életem többi területén is megsegített, bár akkor még nem hozzá társítottam a kedvező fordulatokat: gátlásos kamaszként hat évig vágytam rá, hogy legyen egy igaz barátom, lelki testvérem, és megadta. Minden álmom volt, hogy újságíró legyek, egy szerkesztőségben dolgozhassak - most a Képmás magazin és a Képmás.hu szerzőjeként írom e sorokat. Egy betegség hét évre búra alá vont, de Isten meggyógyított. Akkor miért ne mutatná meg gondoskodását ebben a kérdésben is?
Mint a saját példáim is mutatják, Isten nem azonnal válaszol. Nem varázsló ő, hogy csettintésre megadja, amire vágyunk. Akkor talán semmi értelme nem lenne a földi létnek, mindenki dúskálna a fizikai és eszmei javakban, nem kellene a kisujjunkat sem mozdítani értük. Az már a mennyország volna.
Lehet, hogy a válaszok gyorsan érkeznek, csupán mi még nem vagyunk képesek őket felfogni, így elkerülik a figyelmünket. Én mostanában kezdem észrevenni, hogy a fülem egyre inkább érzékeli az üzeneteket.
Érdekes módon éppen a szóban forgó problémával keresem Isten támogatását. Volt néhány mélypont az utamon, de most, a nagy felismerések tükrében bátran kijelenthetem, hogy hitem megerősödött. Olyan ez, mint amikor egy régóta nem használt gépkart óvatosan elfordítanak, és egy hangos reccsenéssel a helyére kerül. Most én is így érzem magam: a kezdeti nehézségek után végre könnyedén tudok haladni.
Ezt az érzést a batyumba rejtve indultam el a rám váró úton. Nem titok, hogy a bizonytalanság kicsit megijeszt, hiszen nem tudom, milyen hosszú kaland vár rám. Mégis, egyre inkább érzem, hogy bízhatok abban, aki előttem jár.
