Otthon a csendes falak között magamba zárkózom, míg idegen környezetben a szavak nyomasztó súlya nehezedik rám.
Annyira szomjazzák a párbeszédet a polgárok ebben a megosztott kis országban, annyira vágynak az éles frontvonalak betemetésére, hogy az ellentétes vélemények ütköztetése jól eladható termékké vált a médiában.
Figyeljetek csak, kedves közönség! Itt egy igazán izgalmas vita bontakozik ki! Meghívjuk a két tábor képviselőit, hogy ringbe szálljanak – szabad a pálya, jöjjenek! Persze, igyekezzünk békés hangnemben, de ha valaki nem bírja visszafogni magát, az sem tragédia. Itt ugyanis a szólásszabadság uralkodik! Jelenleg a köztévé inkább távol marad az efféle vitáktól, ami érthető, hiszen a közszolgálati televízió a kormány hangjaként funkcionál. Ennek ellenére néhány kísérlet már megjelent a képernyőn. A Hír TV és az ATV viszont tele van vitás műsorokkal. A résztvevők gyakran ugyanabból a szakértői és újságírói körből érkeznek, ami persze nem véletlen. Fontos, hogy tudjuk: hazai pályán a saját szurkolótáborunk tapsol, míg az ellenfélnél fújolás fogadja a véleményünket. Kicsit el vannak dőlve a pályák, hiszen a műsorvezetők néha úgy tűnik, saját csapatuknak szurkolnak, de ettől függetlenül az egész egy remek színjáték!
A legérdekesebb talán az, hogy ezek a viták egyáltalán létrejönnek. A szereplők pedig nem mások, mint azok, akik a médiában aktívan hozzájárulnak a megosztottság fokozódásához. Sőt, gyakran egymást is vádolják. A kormányhoz közel álló médiumok lelkesen hangoztatják, hogy az ellenzéki sajtó nem csupán nemzetellenes, hanem külföldi ügynökhálózatok szolgálatába állt, kirekesztő, sztálinista, vagy egyszerűen csak elvtelen. Nem éppen enyhe jelzők kerülnek elő, amikor a "gazember" címkét ragasztják valakire. A demokratikus oldal viszont nem kedveli ezt a durva stílust, inkább intellektuálisan megveti azt. Szánalmas lakájoknak és talpnyalóknak tartja a jobboldali kormányt támogatókat, akik látszólag önálló véleménnyel nem rendelkeznek, csupán párthatározatokat ismételgetnek a legfeleslegesebb módon. Nevetséges, hogy mennyire könnyen észlelhetők a mondandóikban a belső ellentmondások, gyermeteg csúsztatások, a sok hazugság mellett. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy nem szeretném egyenlőségjelet vonni a két tábor közé ebből a szempontból (sem). Elfogult vagyok, hiszen a baloldali demokratákhoz tartozom, és az ellenfél stílusát kifejezetten nem kedvelem, annyira, hogy szívesebben elkerülném bármiféle közeledést hozzájuk.
A kérdés az, hogy egymás nézetét, tevékenységét nem egyszerűen bíráló, hanem keményen becsmérlő emberek hogyan tudnak leülni egymással beszélgetni. Miért látogatnak el az árok túlsó oldalára? És miért hívják oda őket? Hiszen nyilvánvaló, hogy az adott műsorok nem az árok betemetését akarják szolgálni. Ellenkezőleg, saját térfelükön, saját közönségüknek prezentálnak harcot, amelyben az ellenfél (ellenség?) vereséget szenved. Igaz, több résztvevő hittel vallja, azért válallja a felkérést, mert nincs kizárva, hogy a véleményével, stílusával meg tud győzni pár embert a másik oldalon. Vagy legalább elgondolkoztatni őket dolgokról. Nincs kizárva, akkor viszont csodálatot érdemelnek, mert a szerény eredményért sok pofont kell elviselniük, győzelemről pedig nem is álmodhatnak. Egészében nem léphetnek ki a gyűlölt ellenfél szerepéből (tessék, hát ilyenek ezek!), akiknek nem szabad teret engedni. Beszélni, azért beszélhetnek, ebből is látszik, hogy nálunk azért szólásszabadság van.
Néha felmerülhet a nézőben a kérdés: vajon ez itt tényleg egy szerepjátékos előadás, vagy talán ezek az emberek valójában nem is annyira idegenek egymástól? Keresztnevükön szólítják egymást, és időnként elhullajtott, támogató mosolyokkal fejezik ki a megértésüket. Hát persze, hiszen kollégák ők. Talán egykor egy padban ültek, közösen fociztak, együtt bontogatták szárnyaikat. Most pedig gladiátorokként harcolnak egymás ellen? Elképzelhető, hogy a műsor előtt vagy után, esetleg bármikor, egy közös kávé mellett osztják meg gondolataikat? Mégis, mindez csak még szomorúbbá teszi az egész helyzetet.
Nekem sem árt, hogy tisztázzam, mi is motivált arra, hogy éppen most osztom meg ezt a gondolatot. Mindez egy múlt csütörtök délután és este folyamán zajlott, amikor egy különleges élmény hatására született meg bennem a vágy, hogy írjak. A történet középpontjában Kohán Mátyás áll, aki a Mandiner fiatal rovatvezető-helyettese. A választásom rá csupán a véletlen műve – akárki más is lehetett volna a főszereplő.
