Az Apollo-1 legénységének tragédiáját több egymással összefüggő hiba együttesen idézte elő.

Lajka kutya űrutazása szomorú fordulatot vett, de ezzel együtt története örökre beírta magát a történelem könyvébe, hiszen egy új rekordot állított fel.

1961 májusában, nem sokkal azután, hogy Alan Shepard történelmet írt azzal, hogy az amerikaiak elsőként juttattak embert a világűrbe, John F. Kennedy elnök merész álmát osztotta meg a Kongresszussal. Bejelentette, hogy az évtized végére a NASA célja, hogy embereket küldjön a Holdra. "Ez a korszak űrprogramjai közül egyik sem gyakorol majd olyan mély hatást az emberiségre, és egyik sem lesz annyira lényeges a távoli űr felfedezésében; a megvalósításuk pedig olyan kihívások elé állít majd bennünket, amelyek mind anyagi, mind technikai szempontból rendkívül nehezek lesznek" - hangsúlyozta Kennedy a törvényhozók előtt.

Alan Shephard így csak a második ember lehetett az űrben a képen látható Jurij Gagarin után

Az Apollo-program hivatalos elindítását nem csupán a Hold meghódítása ihlette, hanem a szovjetekkel folytatott űrverseny végső győzelme is kulcsszerepet játszott. A Kennedy-kormányzat eltökéltsége határtalan volt: sem anyagi, sem egyéb erőforrást nem kíméltek céljaik elérésében, és azonnal nekifogtak terveik megvalósításának.

Kennedy bejelentése forradalmi impulzust biztosított az űrhajózás tudományos kutatásának. Ekkor az amerikai szakértők még csak a lehetőségeit boncolgatták annak, hogyan juthatnának el a Holdra, és hogyan érhetnék el biztonságosan annak felszínét.

John F. Kennedy 1961. május 25-én a Kongresszus előtt elmondott beszédében történelmi pillanatot hozott, amikor bejelentette az Apollo-programot. Ezen a jelentős napon arra ösztönözte a nemzetet, hogy merjenek álmodni és új kihívások elé álljanak, hiszen a világűr felfedezése nemcsak tudományos előrelépést ígér, hanem a jövő generációi számára is inspiráló lehetőségeket teremt. Kennedy szavai nem csupán technikai vívmányokról szóltak, hanem a bátorságról, a felfedezés iránti vágyakozásról és az emberi szellem határainak feszegetéséről. E program révén az Egyesült Államok célja az volt, hogy bebizonyítsa: képesek vagyunk legyőzni a nehézségeket, és elérni a csillagokat.

A NASA tudósai által kidolgozott koncepciók valóban izgalmasak voltak, és három fő irányvonal köré csoportosultak a küldetés megvalósítása során. Az egyik legkönnyebben érthető elképzelés a közvetlen leszállás volt, amely során egy hatalmas hordozórakéta segítségével a Holdra kellett volna jutni. A terv magában foglalta a leszállást, a talajminták begyűjtését, majd a visszatérést a Földre. Azonban a látszólag egyszerű ötlet mögött két komoly kihívás húzódott meg: a rakéta óriási tömege, valamint a Hold felszínéről való felszállás nehézségei. Ezek a problémák hamarosan arra kényszerítették a fejlesztőket, hogy elvetjék ezt az ambiciózus, de kivitelezhetetlen megoldást.

Wernher von Braun, a német származású tudós, aki a náci Németország rakétaprogramjának kulcsszereplője volt, egy különleges alkut követően az Egyesült Államokba költözött. Ott részt vett az amerikai rakétafejlesztésben, és megalkotta az EOR (Earth Orbit Rendezvous) koncepciót, amely a Föld körüli randevúzásra épült. Ez az elgondolás azt javasolta, hogy a holdmisszióhoz szükséges eszközöket több kisebb rakétával juttassák az űrbe, ahol azokat összeszerelnék, így lehetővé téve a Holdra való eljutást. Noha az ötlet sikeresen kezelte a tömegproblémát, a Holdról való felszállás kihívásait nem tudta orvosolni.

Wernher von Braun, a rakétatechnika úttörője, a középpontban állt, miközben körülötte elkötelezett munkatársai gyűltek össze, akik osztoztak a közös célban: az űr felfedezésében és a technológiai fejlődés előmozdításában. Az együttműködésük és kreatív ötleteik révén egy új korszak vette kezdetét a tudomány világában.

A harmadik, végül győztes koncepció nem a NASA berkeiből származott: egy repülőgépgyár mérnöke a kutatásai során bukkant rá Jurij Kondratyuk 1914-es elméletére, amely a holdűrhajók részekre bontását javasolta. Ezen elmélet továbbfejlesztésével jött létre a LOR koncepció (Hold körüli pályán végrehajtott randevú), amelynek lényege az volt, hogy a Hold körüli pályán keringő anyaűrhajó csak egy része, a holdkomp landolna a felszínen, majd onnan visszatérne. A NASA vezetői kezdetben hevesen ellenezték a tervet, hivatkozva annak megvalósíthatatlanságára, de végül sikerült meggyőzni őket. A NASA főhadiszállásán dolgozó kulcsszereplők végül belátták, hogy a LOR az egyetlen járható út a küldetés sikeres végrehajtásához.

A győztes koncepció birtokában az amerikai űrkutatás minden területen felgyorsította fejlesztéseit. Elengedhetetlenné vált egy megfelelő kapacitású hordozórakéta, valamint egy olyan űrhajó, amely lehetővé tette a legénység számára a Hold és a Föld közötti oda-vissza utazást. Emellett szükség volt egy holdkompra és számos egyéb infrastrukturális fejlesztésre is, amelyek révén az Apollo-program végső célját elérheti.

Az 1966 februárjában elinduló első hivatalos Apollo-tesztprogram kezdetén az AS-201, AS-202, AS-203 és AS-204 jelöléseket használták. Az AS-204 tragikus balesete után, a legénység özvegyeinek kérésére, a küldetést utólag Apollo-1 névre keresztelték. Ennek következményeként az AS-201 az Apollo-2, míg az AS-202 az Apollo-3 nevet kapta. Érdemes megjegyezni, hogy az AS-203 nem szállított Apollo-űrhajót, így nem részesült a névváltoztatásban.

A Little Joe II. egy különleges Apollo űrhajó-makett, amely izgatottan várja a start pillanatát.

Az Apollo-program első olyan küldetése, amely már embereket is vitt volna az űrbe, az Apollo-1 (AS-204) volt. A NASA személyzeti vezetője már a tesztek megkezdése előtt egy évvel kijelölte a három fős legénységet, akik ezalatt az űrhajó gyártását is felügyelték.

Virgil "Gus" Grissom, a negyvenegy esztendős űrhajós, a legénység parancsnokaként hatalmas tapasztalattal bírta a levegőben való navigálást. A koreai háború alatt több mint 100 bevetésen vett részt, így rutinos harci pilótaként vált ismertté. Ő volt a második amerikai űrhajós, aki felfedezte a világűr titokzatos birodalmát: 1961-ben, a Mercury-program keretében, az általa elnevezett Liberty Bell 7 űrhajó fedélzetén körülbelül negyedórát tartózkodott az űrben. Visszatérése azonban majdnem végzetes fordulatot vett: az óceánba érkezve űrhajójának belsejébe víz ömlött, ő pedig a légzőkészülék nélkül majdnem megfulladt. 1965-ben, a Gemini-3 parancsnokaként, három Föld körüli kört teljesítve és bonyolult manővereket végrehajtva, jelentős lépést tett a sikeres Holdra szállás felé vezető úton. Grissom nemcsak a technikai kihívásokat, hanem a saját határait is túllépte, hogy hozzájáruljon az űrkutatás történetéhez.

Edward White parancsnokimodul-pilóta 1962 óta vett részt az űrhajóskiképzésekben, a Gemini-4 űrhajóval 1965-ben már egyszer járt a világűrben, nevéhez fűződik az első amerikai űrséta is. A legénység harmadik tagját, Donn Eisele-t, miután egy repülőgépen végzett gyakorlat során egyik karjára súlyosan megsérült, Roger Chaffee-re, korábbi haditengerészeti repülőtisztre cseréltek, akinek az Apollo-1-gyel valósult volna meg az első űrrepülése.

1967. január 27-én egy ártalmatlannak tűnő üzemanyag nélküli startszimulációs teszt során következett be az Apollo-1 tragédiája. A legénység három tagjának az volt a feladata, hogy megfigyeljék, miként működik az űrhajó az után, hogy leválasztják az indítóállomás energiaforrásairól és saját akkumulátoros forrásait kezdi el használni.

A teszt megkezdésére teljes védőszkafanderben érkező pilóták már az űrhajóba való beszállás során érzékelték, hogy valami furcsa dolog történik: Grissom a rendszer oxigénellátó egységéből származó kellemetlen, savanykás szagot észlelt, amit azonnal jelentett az irányítótorony felé. A tesztet felügyelő szakértők azonnal levegőmintát vettek, de nem találtak semmilyen nyilvánvaló problémát, így a korábban felfüggesztett visszaszámlálást újraindították.

Ám a baljós jelek nem szűntek meg: az űrhajó és a néhány épülettel arrébb lévő irányító személyzet között folyamatosan akadozott a kommunikációs kapcsolat, a türelmét lassan elvesztő Grissom kapitány indolensen meg is jegyezte: "Jézusom! Hogy akarunk mi a Holdra jutni, ha már két-három épület között is gondot jelent a beszélgetés?"

Az Apollo-1 legénysége egy előző tesztfolyamat során...

Miközben a torony személyzete a felmerült problémák megoldásán fáradozott, a legénység, hogy elterelje figyelmét, újra átnézte a start előtti ellenőrzőlistát. Hirtelen, váratlanul, egy rémült kiáltás hallatszott a torony rádióján: "Hé! Tűz van!" A kezdeti zűrzavar után, amikor a rádiójelek összevissza torlódtak, egyre inkább felerősödtek a kétségbeesett üzenetek: "Tűzzel küzdünk... Engedjetek ki... Meg fogunk égni..." Ezt követően végleg megszakadt a kapcsolat az űrhajó legénységével.

Az indítóállomás személyzete azonnal nekilátott a mentési akciónak, de a kialakult helyzet miatt valósággal lehetetlenné vált a beavatkozás. A tűz égető ereje, a géptest robbanásszerű megrepedése, valamint a sűrű, mérgező füstfelhő mennyisége mind-mind komoly akadályokat gördítettek a mentési munkálatok elé. Miután a lángok végre csillapodni kezdtek, öt perc telt el, mire sikerült kinyitni a kabin ajtaját. A szkafanderek műanyag elemei teljesen megsemmisültek, így a három áldozat kiemelése újabb másfél órát igényelt.

Az Apollo-1 kabinja a tragikus baleset után szomorú és elgondolkodtató látványt nyújtott. A belső tér, amely egykor a felfedezés és az űrutazás ígéretével volt tele, most füsttől elszíneződött falakkal és megsemmisült berendezésekkel volt tele. A hőmérséklet és a nyomás megpróbáltatásai nyomot hagytak rajta, mint egy emlékeztető a kockázatokra, amelyekkel az űrhajósok szembesültek. A kabinban a technológia és az emberi vágy találkozása a legtragikusabb formájában valósult meg, miközben a jövőbe vetett remények pillanatok alatt hamuvá váltak. Az űrkutatás történetének ezen sötét fejezete örök figyelmeztetés marad a felelősségteljes tervezés és a biztonság fontosságáról.

A tragédia részleteit vizsgáló bizottság nem tudta pontosan megnevezni a baleset közvetlen kiváltó okát. Jelentésükben kiemelték, hogy az esemény öt, egymással kölcsönhatásban lévő hiba és probléma együttes hatásának következményeként következett be. Ezek közé tartozott egy elektromos szikra, a kabinban használt tiszta oxigén, számos gyúlékony anyag, a befelé nyíló kabinajtó, amelyet a megnövekedett nyomás miatt nem lehetett kinyitni, valamint a kisegítő személyzet nem megfelelő vészhelyzeti felkészültsége. A három pilóta halálát hirtelen szívleállás okozta, amely a nagy mennyiségű szén-monoxid belélegzésének következményeként lépett fel; a harmadfokú égési sérülések túlnyomó része pedig már a haláluk után keletkezett.

A hibák orvoslása után az Apollo-1 küldetését az Apollo-7 legénysége teljesítette 1968. októberében. Ezzel az eseménnyel az Apollo-program első emberes küldetésének keretében sikerült bizonyítani, hogy a NASA által megálmodott koncepció életképes: egy űrhajó és egy holdkomp együttes működése valóban megvalósítható. Ez a mérföldkő jelentős előrelépést jelentett a Holdra szállás megvalósítása felé. Érdekes, hogy az Apollo-1 legénységéből végül kimaradó Donn Eisele is része volt az Apollo-7 csapatának.

A legénység emléktáblája a 34. indítóállás területén található (Wikipedia / Christopher K. Davis / CC BY-SA 3.0).

Grissom, White és Chaffee katonai tiszteletadás mellett dísztemetést kaptak, és sírjaik ma már nemzeti emlékhelyként tiszteltetnek. Az első sikeres Holdra szállás alkalmával Neil Armstrong és Buzz Aldrin, a régi bajtársak emlékére, az Apollo-1 legénységi jelvényét helyezték el a Hold felszínén, míg az égitest túlsó oldalán, az Apollo-síkságon három krátert neveztek el az életüket tragikus körülmények között elvesztett űrhajósokról. Emlékük megőrzését számos film, sorozat és zenei mű is segíti, így a hősök öröksége tovább él az utókorban.