Ugrósdy Márton: Itt rejlik a legmélyebb szakadék, ahol eltérő perspektívák formálják az Európai Unióról alkotott képünket.
Ugrósdy Márton, a Miniszterelnökség helyettes államtitkára az InfoRádió Aréna című műsorában kifejtette Magyarország álláspontját a világ jelenlegi két jelentős konfliktusával kapcsolatban, valamint a magyar energiapolitikát és Ukrajna jövőbeli kilátásait is érintette. Az interjú során rávilágított a nemzetközi helyzet komplexitására és arra, hogy hazánk milyen lépéseket tesz a stabilitás és a fenntarthatóság érdekében.
Magyarország álláspontja Irán és Izrael konfliktusával kapcsolatban a diplomáciai párbeszéd és a békés megoldások melletti elkötelezettségre épül. A magyar kormány hangsúlyozza a stabilitás és a biztonság fontosságát a Közel-Keleten, és arra törekszik, hogy támogassa a régióban élő népek közötti párbeszédet. Magyarország a nemzetközi jog betartását és a konfliktusok békés rendezését szorgalmazza, elítélve mindenféle erőszakot és provokációt. A magyar diplomácia célja, hogy hozzájáruljon a térség hosszú távú békéjéhez és fejlődéséhez.
Egyszerű helyzetben vagyunk abból a szempontból, hogy az EU27-ek kiadtak egy közös nyilatkozatot, ami az Európai Unió véleményét tükrözi ebben a kérdésben. Ebben nyilvánvalóan az erőszaktól való tartózkodásra, a helyzet békés rendezésére, illetve a regionális konfliktusok deeszkalációjára szólít fel. Az EU mindenkit felszólít, aztán hogy ez valójában mennyit számít, az egy másik kérdés, de alapvetően, ahogy a magyar kormánytól várható, a békés megoldás pártján állunk.
Magyarország kapcsolatai mind Izraellel, mind Iránnal kiegyensúlyozottak. Izraellel különösen jó viszonyt ápolunk, míg Iránnal a külügyminiszter szavai szerint pragmatikus, a józan észre épülő együttműködés jellemzi a kapcsolatunkat. Felmerül a kérdés: hogyan érdemes kezelni ezeket a viszonyokat, amikor az egyik ország éppen a másik elpusztítására törekszik, és a helyzet viszontválaszként fordulhat elő?
Ez egy rendkívül izgalmas felvetés. Nyilvánvaló, hogy ez a konfliktus jóval túlmutat Magyarország határain. Realistáként el kell ismerjük, hogy viszonylag korlátozott befolyásunk van az események alakulására. A hangsúly inkább a magyar és európai válasz kidolgozására helyeződik, ami már elkezdődött a hétvégén. A miniszterelnök úr munkakapcsolatokat épített ki a hazai szakértőkkel, és az Európai Unió szintjén is folyamatosan zajlik a koordináció. Izrael mindig is közel állt hozzánk, és rendszeresen folynak a magas szintű találkozók. Magyarország elkötelezett amellett, hogy támogassa Izrael függetlenségét a Közel-Keleten, ez az álláspontunk pedig töretlen. Az elmúlt években próbáltunk pragmatikus együttműködést kialakítani Iránnal, de ez nem terjed ki érzékeny területekre, hiszen Irán az egyik legszigorúbban szankcionált állam a világon. Egy jól körülhatárolt jogi keretrendszer határozza meg, hogy milyen típusú együttműködések lehetségesek. Ahogy más európai országok, úgy mi is arra törekedtünk, hogy a megengedett keretek között maximálisan kihasználjuk a lehetőségeket. Most azonban várnunk kell, amíg a konfliktus lecsillapodik, hogy ezután átgondolhassuk a következő lépéseinket.
Amikor egy ország, például Magyarország, szoros kapcsolatokat ápol egy másikkal, mint Izrael, az lehetőséget teremt arra, hogy közvetítőként lépjen fel a konfliktusok enyhítése érdekében. Azonban felmerül a kérdés, hogy valóban van-e relevanciája és hatásfoka ennek a közvetítői szerepnek. Tudják-e a felek, hogy hol helyezkedik el Magyarország a nemzetközi porondon, és mennyire képes befolyásolni a helyzetet? Az ilyen helyzetek sokszor bonyolultak, és a politikai realitások ismerete elengedhetetlen a valódi hatékony közvetítéshez.
A közvetítés mindig értékes és üdvözlendő tevékenység, különösen, ha a béke megteremtéséhez vezet. Az orosz-ukrán konfliktus során Magyarország álláspontja egyértelmű: ha a harcoló felek úgy érzik, hogy közreműködésünkre van szükség, akkor minden tőlünk telhetőt megteszünk a siker érdekében. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy a tárgyalások már zajlanak különböző helyszíneken, mint például Katarban vagy Isztambulban. Mint a NATO és az Európai Unió tagja, Magyarország stabil álláspontot képvisel a nemzetközi közösségben, de ennek keretein belül próbáljuk megőrizni a mozgásterünket és a rugalmasságunkat, ami különlegessé teszi a szerepünket Európában. Gyakran humorral jegyezzük meg, hogy míg mások talán csak a külső utasításokat követik, mi valóban gondolkodunk a lehetséges lépéseken. A sikeres közvetítés kulcsa az, hogy mindkét fél elfogadja azt az embert, aki a tárgyalások során közvetít. A nyitottság megvan, de az igazi kérdés az, hogy a felek hajlandóak-e párbeszédet folytatni egymással. Vlagyimir Putyin orosz elnök már telefonon beszélt mindkét ország vezetőjével, és felajánlotta a közvetítést. Most már csak az a kérdés, hogy a felek kit választanak, ha úgy érzik, elérkezett az ideje a tárgyalásoknak. Érdekes megfigyelni, hogy mindkét konfliktusban az a központi kérdés, hogy mikor érzik úgy a felek, hogy elegük van a harcból és itt az ideje az egyezkedésnek.
A gondolkodás joga az mennyire jelent kilógást vagy kilógásra lehetőséget a szigorú álláspontokból, például a NATO-nál vagy az Európai Uniónál?
Átgondolnám a megközelítést. Az Európai Unió és a NATO álláspontja az, amelyben a tagállamok konszenzusra jutnak. Magyarország kormánya számos alkalommal vétózta meg a különböző, főként uniós állásfoglalásokat, amelyeket úgy vélelmezünk, hogy nem szolgálják sem az unió, sem a tagállamok érdekeit. Ezt a vétót egyébként jogszerűen gyakorolhatjuk, hiszen az uniós szerződések lehetőséget adnak arra, hogy olyan kérdésekben, amelyek ellentétesek nemzeti érdekeinkkel, megfékezzük a döntéshozatalt. Az egyik legfeszítőbb vitatéma jelenleg az EU-ban a közös kül- és biztonságpolitikában az egyhangú döntéshozatal fenntartása. Jelenleg sokan azt hangoztatják, hogy ezt el kellene törölni, és többségi döntéseket kellene bevezetni. Magyarország és Szlovákia, valamint más országok is, akik most a legaktívabban követelik a minősített többségi döntést, lehet, hogy évtizedek múlva ugyanebbe a helyzetbe kerülnek, ahol a döntéseik következményeivel szembesülnek. Az orosz-ukrán háború jelenlegi kontextusa határozza meg a diskurzust, de senki sem tudja megjósolni, hogy a jövőben mi fog dominálni. Ez a kérdés rendkívül érzékeny, és a politikai diskurzus része, hogy megvitatjuk a döntéshozatali mechanizmusokat. Az egyhangú döntéshozatal eltörlése egy komoly fegyver a politikai arénában, amelynek következményei messzire nyúlhatnak.
A vétózás kérdése sok vitát generál, hiszen két eltérő nézőpontot képviselhet: egyesek szerint ez a renitenskedés jele, míg mások a jobb döntések érdekében történő eszközként tekintenek rá. A többségi álláspont gyakran a vétózást a demokratikus folyamatok negatívumaként értékeli, mivel lassíthatja a döntéshozatalt és megakadályozhatja a konszenzus kialakulását. Ugyanakkor a vétózás lehetőséget ad arra is, hogy kisebbségi vélemények érvényre jussanak, és elkerülhetővé váljanak a későbbi, esetleg súlyos következményekkel járó hibák. Így mindkét oldal mellett felhozhatók érvek, attól függően, hogy a döntéshozatali folyamatok hatékonyságát vagy a sokszínűség védelmét tartjuk fontosabbnak.
A kérdés politikai jellege abban rejlik, hogy soha nem fog véglegesen eldőlni. Mindkét fél a saját aktuális nemzeti érdekeinek megfelelően fog reagálni erre az ügyre. Jelenleg jól látható, hogy az Európai Unión belül léteznek olyan kisebb, de hangos országok, amelyek az ukrajnai háború következtében egzisztenciális fenyegetettségben érzik magukat. Ez a helyzet a földrajzi elhelyezkedésük, a gazdasági struktúrájuk, valamint a történelmi tapasztalataik fényében teljesen érthető. Az Európai Unió azonban 27 szuverén államból áll. Az, hogy Észtország, Portugália, Magyarország és Hollandia eltérő véleményt képvisel bizonyos ügyekben, nem a kivétel, hanem a normális. Az uniós döntéshozatal művészete, legalábbis az alapító atyák elképzelése szerint, arról kellett volna szólnia, hogy ezeket a különböző érdekeket miként lehet közös nevezőre hozni, úgy, hogy mindenki úgy érezze, figyelembe vették a saját érdekeit is. Az ukrajnai háború kitörése óta különösen szembetűnő, hogy a konszenzusra való törekvést az erő politikája váltja fel. Azokat, akik eltérnek a többségi véleménytől – és akik valójában nem is lázadók, csupán a saját túlélésükért és nemzeti érdekeik érvényesítéséért harcolnak – különféle zsarolási taktikákkal próbálják meg ellehetetleníteni. Ennek célja, hogy a könnyebb utat válasszák, feladva a saját nemzeti érdekeiket. Ez a vita, véleményem szerint, alapvetően fogja majd meghatározni az Európai Unió jövőjét, hiszen a tagállamok érdekei soha nem fognak teljesen egybeesni. Ha ez így lenne, akkor egyetlen ország lennénk, de nem az vagyunk. Az Európai Unió nem egy föderális egység, hanem inkább egy sajátos konföderáció, ahol mindenkinek megvan a joga arra, hogy a saját véleményét képviselje. A demokrácia lényege éppen az, hogy mindenki szabadon gondolkodhat, és aztán megpróbáljuk meggyőzni egymást – néha sikerül, máskor viszont nem.
Elméletileg lehetséges, hogy az egyhangúság elvárását a rendszerből úgy szüntessük meg, hogy helyette a változatosság és sokszínűség kerüljön előtérbe.
Számos kísérlet létezik, amelyek izgalmas jogállamisági dilemmákat vetnek fel, de a legértelmesebb megoldás egyértelműen a szerződésmódosítás lenne. Ugyanakkor ez olyan, mint Pandora szelencéje: ha egyszer kinyitjuk, nem garantált, hogy vissza tudjuk zárni. Különösen egy ilyen viharos időszakban, mint amiben most élünk, kérdéses, hogy az Európai Unió képes lesz-e túlélni a szerződésmódosítás bonyolult folyamatát. Sokan szeretnek arról értekezni, hogy milyen változtatásokat kellene eszközölni, például Macron elnök is a koronavírus előtti időszakban egy európai nemzeti konzultációt tervezett, ami, valljuk be, ellentmondásos, hiszen az európai koncepció nem lehet nemzeti. Ez a "Konferencia Európa jövőjéről" nevet viselte, és a lezárások miatt egy sajátos online hibrid formát öltött. Az ottani diskurzus során azonban világossá vált, hogy a vélemények rendkívül megoszlanak arról, merre kellene haladnia Európának. Úgy vélem, hogy ez egy létfontosságú párbeszéd, amit folytatnunk kell, hogy előre tudjunk lépni. Amíg csak azt színleljük, hogy minden rendben van, és próbáljuk elnyomni azokat, akik eltérő nézeteket képviselnek, az nem igazán emlékeztet a demokráciára.
Amikor azt mondja, hogy az Európa végét jelentené, akkor Európa az szétesése vagy átalakulása egy együttműködő, mag Európává, a periféria meg mehet, amerre lát? Melyik?
Sokan hajlamosak a világot fekete-fehér kategóriákba sorolni, de a magyar és a fősodratú európai nézőpont között lényeges eltérések húzódnak. Magyarország számára az európai integráció nem csupán egy cél, hanem egy eszköz is, amely lehetőséget ad arra, hogy a nemzeti érdekeinket érvényesíthessük, így biztosítva hazánk fejlődését és biztonságát. Ezzel szemben a föderalista nézőpont, amely Brüsszelben is dominál, az Európai Uniót önálló értékként kezeli, amelyet mindenáron meg kell valósítani. Ezek a nézőpontok nemcsak különböznek, hanem mély ellentétben állnak egymással. Míg Magyarország a nemzeti identitás és szuverenitás megőrzésére törekszik, addig más országok a nemzetállamok feloldásában látják a jövőt, hiszen a múltban a nemzetek közötti konfliktusok sok szenvedést okoztak. A gondolat, hogy a nemzeti határok eltüntetése megoldást jelenthet, már hosszú ideje jelen van a nyugat-európai gondolkodásban. Ez a feszültség politikai természetű, hiszen a két álláspont közötti különbségek politikai vitákat generálnak. A végső döntés a nép kezében van: a választások során a többség olyan kormányokat választhat, amelyek a közvéleményhez közel álló nézeteket képviselnek az európai uniós kérdésekben. Ezzel legalább a politikai felelősséget visszaállíthatjuk, amely jelenleg hiányzik a brüsszeli elit és az európai polgárok között.
A 2022-es orosz invázió és az azt követő háborús események világossá tették, hogy az Európai Unió tagállamai között milyen éles különbségek feszülnek a prioritásokban. Míg egyes országok határozottan elítélik az agressziót és támogatják Ukrajna szuverenitását, mások óvatosabb megközelítést preferálnak, ami tovább bonyolítja az uniós politikai tájat. Az események tehát nem csupán a konfliktus mibenlétét, hanem az EU belső dinamikáját is újraértelmezik.
Az ukrán-orosz háború kitörése óta az Európai Unió alapvetően megváltozott, és úgy tűnik, hogy szereptévesztésbe került. Ezt főként az indokolja, hogy ha visszatekintünk az európai gondolkodásra, akár az ötvenes évek utáni, akár az előtti időszakot nézzük, az mindig a béke eszméjét szolgálta. Gondoljunk csak a német-francia viszonyra: a cél az volt, hogy ne kelljen ötvenévente háborúzniuk egymással. Ez a cél máig sikeres, hiszen a két ország között tartós béke alakult ki, ami figyelembe véve az európai történelem viharos múltját, rendkívüli eredménynek számít. Az Európai Unió békeprojektjének elképzelése egyedülálló a második világháború óta eltelt nyolcvan évben, és hasonlóra legutóbb a Római Birodalom szétesése előtt láthattunk példát. Ezt mindenképpen el kell ismerni. Hosszú időn keresztül az EU fő feladata a politikai és gazdasági integráció volt, míg a NATO védelmi garanciát nyújtott. Érdekes módon az európai stratégiai autonómiáról szóló diskurzus éppen Donald Trump amerikai elnöksége alatt, 2017 és 2021 között kezdett megerősödni. Az európai vezetők, akik korábban biztosak voltak abban, hogy az Egyesült Államok védelmet nyújt számunkra, hirtelen kétségeik támadtak, részben Trump iránti aversiójuk miatt.
Nem lehetett kétséges, hogy Donald Trump azt állította: fizetni kell azért, hogy megóvjuk titeket. Eddig egészen egyértelműen fogalmazott.
Valóban, Eisenhower óta ez a mantra, hogy az amerikaiak frusztráltak az európaiak védelmi hozzájárulásának mértéke miatt. A NATO megalakulása óta a helyzet nem sokat változott, és Trump elnök nyíltan terítette a problémát a maga amerikai stílusában. Mindenki meglepődött, amikor egy ilyen nyers megfogalmazás került a középpontba, de valójában ugyanazt az üzenetet közvetítette, mint elődei. A NATO biztosította a stabilitást Európában, így az EU nem érezte szükségét, hogy saját katonai dimenziót építsen ki. Sőt, az ilyen gondolatok sokáig tabunak számítottak, hiszen a kérdés, hogy "kitől is kellene megvédeni magunkat?", sokak számára egyértelmű volt: az amerikaiaktól nem. Azok, akik a stratégiai autonómiáról merészeltek beszélni, általában elutasító válaszokat kaptak. Azonban a politikai táj megváltozása, amelyet Trump első ciklusa hozott, újraélesztette a diskurzust Európa önálló védelmi képességeiről. A Charles de Gaulle-i hagyományokhoz visszanyúlva, sokan úgy vélik, hogy Európának szüksége van saját nukleáris erőre, távolsági légierőre és haditengerészetre, mivel az amerikai támogatás megbízhatatlanná vált. Felejtsük el egy pillanatra, hogy mennyire megbízhatók az amerikaiak, és inkább vegyük észre a politikai zeitgeist változását: most már a védelemről, a közös hadiiparról és a fegyvervásárlásokról beszélünk, akár amerikai, akár európai forrásokból. Európa ismét háborús projektté válik, ahogyan azt a 2017-2021 közötti időszakban is láthattuk. Két fontos megjegyzés merül fel ezzel kapcsolatban. Először is, Joe Biden megválasztásával a stratégiai autonómia ismét tabuvá vált. Nehéz megjósolni, hogy 2028-ban kik ülnek majd az amerikai elnöki székben, de elképzelhető, hogy a stratégiai autonómia újra háttérbe szorul, hiszen az amerikaiakba vetett hit visszatérhet, mint elvárás. Másodszor, ha körülnézünk Európában, a katonai képességeink kifejezetten aggasztóak, és ezt a megállapítást csak a legnagyobb jóindulattal tudom megfogalmazni.
Franciaország, a világ negyedik legnagyobb fegyverexportálója, a haditechnikai szükségleteit teljes mértékben ki tudja szolgálni, függetlenül attól, hogy melyik fegyverneme van szüksége. Ugyanakkor a Külügyi Intézet legfrissebb elemzése alapján megdöbbentő, hogy az orosz-ukrán konfliktus kezdete óta a fegyvervásárlások 80%-a európai forráson kívülről származik. Nem lenne ideje tehát, hogy komolyan elgondolkodjunk a saját védelmi képességeink fejlesztésén, három évnyi háborús tapasztalat után?
Úgy vélem, fontos megkülönböztetni a helyzetet abból a nézőpontból, hogy jelenleg egy átmeneti nehézség áll fenn, amely az orosz-ukrán konfliktusból fakad.
Már három éve tart ez az út.
Három éve tart, ezért mondom, hogy remélhetőleg pillanatnyilag, reméljük, hogy nem tart örökké. Lehet arról beszélgetni, és erről nagyon sok beszélgetés zajlik is, hogy erre a helyzetre az Európai Unió hogyan reagáljon, de ez teljesen külön történet attól, hogy egyébként a következő 20-30-50-100 évben Európának hogyan kellene tudnia megvédeni magát és ez hogyan jár a hadiipar újjászervezésével. Hogyan jár azzal, hogy a lakosság körében olyan mentalitást próbálunk meg elterjeszteni, ami a hazát pozitív fogalomként tételezi, és lehetővé teszi azt, hogy az emberek valamifajta kapcsolatot érezzenek azzal a közösséggel, amiben élnek, és adott esetben fegyverrel megvédjék a hazájukat. Talán a Gallup csinált egy kutatást két évvel ezelőtt, amelyben megkérdezte az európaiakat arról, ha egy másik ország megtámadná a hazájukat, akkor fognának-e fegyvert és meghalnának azért, hogy megvédjék. Az európai átlag 25-30 százalék. Egyedül a finnek voltak 50 százalék felett ebben a kérdésben. Minden más országban a lakosság fele elszaladna. Amíg itt tartunk és ott, hogy az emberek nem éreznek közösséget a saját nemzettársukkal, nem éreznek semmifajta hűséget a saját hazájuk iránt, addig nagyon nehéz azt a kérdést föltenni, hogy meghalnál-e a hazádért? Mert ha nincsen haza, akkor miért halnék meg? Van ennek egy ideológiai típusú dimenziója, és van egy nagyon pragmatikus is, hogy Európában nincsenek tömeghadseregek. Én nagyon nagy érdeklődéssel és meglehetősen jól szórakozva néztem az egész Coalition of the Willing vitát, amit a franciák, meg a britek báboztak el pár hónappal ezelőtt. De az a helyzet, hogy a britek nem tudnak annyi katonát küldeni Ukrajnába, amennyi bármifajta reális hatást fejtene ki a csatamezőn. Mégis úgy tettünk két-három hónapig, mintha ez lehetséges alternatíva lenne. Miközben az egész vita úgy kezdődött, hogy Starmer miniszterelnök úr kiállt a sajtó elé, és azt mondta, hogy mi szívesen megyünk Ukrajnába, ha az amerikaiak elvisznek oda minket, mert egyébként se hajónk, se autónk, se repülőnk, semmi nincs, ami erre képessé tenné a brit hadsereget. Ez azért volt nagyon kedves gondolat, mert az amerikaiak úgy kezdték, hogy ők aztán semmilyen segítséget nem nyújtanak senkinek, aki Ukrajnába akar menni.
A francia atomütőerő egész Európára való kiterjesztésének macroni víziója valóban olyan, mint egy gondosan megkomponált színjáték. Ez a koncepció nem csupán politikai manőver, hanem mélyebb stratégiák és érdekek összefonódásának kifejeződése is. Az atomarzenál bővítése és a biztonsági garanciák kérdése mögött ott rejlik a hatalom, a befolyás és a regionális stabilitás iránti vágy – mindezek egy olyan narratívát alkotnak, amely a francia vezetés ambícióit hivatott szolgálni.
Be kell vallanom, hogy nem vagyok szakértő a nukleáris elrettentés területén, de ha elérjük az atomháború küszöbét, akkor már talán mindegy is. Az elrettentés szerepe fontos, hiszen Európának szüksége van egy atomvédő ernyőre, ami részben a NATO-tagság lényegét is képezi. Minden NATO-hoz csatlakozó ország titkon abban reménykedik, hogy az Egyesült Államok által képviselt elrettentő erő védelmet nyújt majd számára, így csökkentve a külső fenyegetésektől való félelmét. De van itt egy árnyoldal is. Az atomarzenál hasznos lehet egy hidegháborús helyzetben, ahol a kölcsönös megsemmisítés elve érvényesül, és senki sem mer a háború kirobbantására. Viszont a jelenlegi európai konfliktusok más jellegűek. Milyen problémákkal nézünk szembe Európában? Ott van az illegális migráció, amelyre az atomfegyverek nem nyújtanak megoldást. Folyik egy proxyháború Ukrajnában, amelyre szintén nem kínálnak megoldást az atomtöltetek. És ott van a Közel-Kelet feszült helyzete is, ahol a francia atomfegyverek hatása szintén kérdéses. Ebből a szempontból úgy érzem, hogy az atomfegyverek szerepét talán túlértékeljük, de lehet, hogy a katonai szakértők más véleményen vannak, és ezért majd csak a „mókusok elé vetnek”.
Miért is tekinthetjük proxyháborúnak a Ukrajnában zajló eseményeket? Amikor egy országot támadás ér, teljesen érthető, hogy megpróbálja megvédeni magát. Azonban a proxyháború fogalma azt sugallja, hogy a konfliktus mögött nem csupán a helyi érdekek állnak, hanem külső hatalmak is befolyásolják, akik a saját céljaik érdekében szítják a harcot. Ilyen értelemben Ukrajna helyzete bonyolultabb, hiszen nem csupán a saját szuverenitásáért küzd, hanem a nagyhatalmak játszmájának részesévé vált. Az igazi kérdés tehát az, hogy vajon mennyire tudja Ukrajna saját érdekeit képviselni ebben a globális kontextusban.
Nem feltétlenül. A proxyháborúk olyan helyzeteket teremthetnek, amikor egy ország a saját védelme érdekében kényszerül harcba szállni, és ehhez a mögötte álló nagyhatalmak nyújtanak támogatást. E támogatás célja azonban gyakran nem az, hogy az adott országot megmentsék, hanem hogy saját geopolitikai érdekeiket érvényesítsék. A hidegháború alatt számos ilyen proxyháborút tapasztalhattunk: az atomháború veszélye miatt a nagyhatalmak nem mertek közvetlen összecsapásokba bonyolódni. E helyett Afrika, Délkelet-Ázsia és más régiók területén folytak harcok, ahol például kubai önkéntesek harcoltak Angolában a portugál megszállók ellen, és a dél-afrikai erők is részt vettek a konfliktusban. Ezek a háborúk rendkívül összetett jelenségek, amelyek túlmutatnak a gyarmati múltbéli összecsapásokon is. Az ukránok bátor helytállása a hazájukat fenyegető orosz agresszióval szemben példaértékű, de fontos hangsúlyozni, hogy nélkülük a támogatás nélkül aligha tudtak volna ilyen hosszú ideig kitartani.
A Magyarország számára az orosz-ukrán konfliktusban képviselt érdekeink azóta is folyamatosan fejlődnek és változnak. Kezdetben világos volt, hogy a független és stabil Ukrajna létfontosságú pufferállamként funkcionálhat Oroszország és Magyarország között. Ez a helyzet nemcsak a geopolitikai stabilitás szempontjából volt kedvező, hanem gazdasági és kulturális szempontból is. Ma is úgy tűnik, hogy a független Ukrajna fennmaradása kulcsfontosságú, azonban a helyzet összetettebbé vált. Az energetikai és kereskedelmi kapcsolatok, valamint a határ menti közösségek érdekei is befolyásolják a magyar álláspontot. Emellett a nemzetközi politikai környezet, az EU és a NATO szerepvállalása, valamint a térség stabilitására gyakorolt hatásuk is fontos tényezők. A konfliktus következményei és a menekültválság is új kihívások elé állítják Magyarországot, így a stratégiai érdekek folyamatos átértékelést igényelnek. Míg a független Ukrajna továbbra is alapvető érdekeink között szerepel, a helyzet dinamikája miatt a magyar kormány politikája is alkalmazkodik a változó körülményekhez. A jövőbeni fejlemények figyelembevételével érdemes nyitott szemmel követni a helyzet alakulását.
Az álláspontunk továbbra is változatlan. Minden egyes európai uniós csúcson fontos hangsúlyozni, hogy Ukrajna területi szuverenitása az 1991-es határok alapján érvényes. Ezt a miniszterelnök úr már néhány nappal a háború kitörése után kijelentette, és azóta is tartjuk ezt a nézetet. Így nem szükséges újra és újra megismételni.
A Magyar Nemzeti Védelmi Stratégiában is megtalálható, úgy vélem, ezekkel a kifejezésekkel is.
Igen. Megint kicsit összecsúsznak a síkok, mert egyrészt nyilván nem támogathatunk semmilyen olyan cselekményt, ami a nemzetközi joggal ellentétes. Számtalan ilyen cselekmény van, ezeket nem tudjuk támogatni és nem is támogatjuk. Az egy másik kérdés, hogy folyamatosan arra szólítjuk fel a harcoló feleket, hogy kössenek békét, mert a háború semmire nem megoldás. Fölöslegesen halnak meg az emberek a fronton, ezt a kérdést a tárgyalóasztal mellett kéne rendezni, mert úgyis ott fog véget érni. Minél előbb ér véget, annál jobb, annál több életet, annál több tulajdont, annál több jövőt tudunk megóvni a következő generációk számára. Sajnos, nem itt tart a beszélgetés. Vannak olyan nagyhatalmak, ahogy azt a 2022-es isztambuli tárgyalások esetén is láthattuk, amelyek nem a gyors békekötésben érdekeltek. Ők úgy gondolják, hogy a most zajló konfliktus, ami óriási áldozatokat követel mind a két harcoló ország részéről, valamilyen szempontból az ő érdeküket is szolgálja, ha nagyon gonoszan szeretnék fogalmazni, akkor azt tudnám mondani, hogy azért, mert legalább nem nekik kell az oroszok elleni háborúban meghalni.
A térképen egyértelműen láthatóak azok a jelentős hatalmak, amelyek támogatják Ukrajnát.
Szerintem, aki belelát a nemzetközi politikai játszmákba, az tisztában van vele, de ezt a témát a nyilvánosság előtt nem illik feszegetni, így én is tartózkodom a véleménynyilvánítástól.
Fontos megérteni, hogy ki az, aki támogatást nyújt, ki az, aki nem áll ki a céljaink mellett, és ki az, aki lassítja vagy éppen ellenkezőleg, segíti a tárgyalások előrehaladását. Ezen információk alapján mindenkinek érdemes átgondolnia, hogy kik azok, akik valójában érdekeltek a helyzet fennmaradásában.
Úgy vélem, hogy három fő szempontot érdemes figyelembe venni a helyzet megértéséhez. Az első az, hogy figyeljük meg, ki mit mond, vagyis milyen kommunikációs paneleket alkalmaz. Ezt a jelenséget stratégiai kommunikációnak nevezzük, ami korábban a propaganda fogalomkörébe tartozott. Van 15 olyan kommunikációs panel, amelyet mindkét fél következetesen használ. A diskurzus fordulataiból, a szókincsből és a kifejezésekből, valamint a megosztott videókból gyorsan kiderül, hogy ki melyik oldalhoz áll közel a történetben. A második tényező a pénzügyi támogatás kérdése. Ez talán egy kicsit eltér a megszokottól, de fontos megjegyezni, hogy Ukrajnát számos ország különböző módokon segíti. Vannak, akik fegyvereket szállítanak, míg mások humanitárius segítséget kínálnak. Mi az utóbbi kategóriába tartozunk, hiszen humanitárius támogatást nyújtunk, de fegyvert nem küldünk. Az Európai Unión keresztül sokféle anyagi forrás érkezik Ukrajnába, amely hozzájárul a helyi bürokrácia fenntartásához és a nyugdíjak kifizetéséhez, mivel az ukrán adóbevételek szinte teljes egészében a háborúra fordítódnak. Így az ukrán állam működtetése nagyrészt az Európai Unió támogatásának köszönhető. A közszolgáltatások, mint például a kórházak és óvodák finanszírozása is európai uniós adófizetők pénzéből történik, és a jelenlegi gazdasági helyzet tükrében elképzelhető, hogy ez a következő évtizedekben is így marad. Ezzel kapcsolatban folyamatosan zajlanak viták az Európai Unión belül. A harmadik szempont, ami nyilvánvaló, az az, hogy ki milyen mennyiségű és minőségű fegyvert biztosított az ukránok számára az utóbbi időszakban.
Mi lenne Magyarország érdeke? Milyen következményekkel járna, ha Ukrajna összeomlana?
Ahogy Donald Rumsfeld mondta, nagyon sok az unknown unknown, tehát az ismeretlen ismeretlen kérdés. Azért nehéz erről beszélni, mert hitviták zajlanak a kérdésben. Mondok egy példát: az most nincsen eldöntve, a Twitteren olvastam, nagyon szeretem ezt a kifejezést, hogy az orosz hadsereg az a Schrödinger-hadsereg, mert annyira béna, hogy ki se tud jönni a laktanyákból és nem tudják elfoglalni Ukrajnát, de annyira félelmetes, hogy holnapután elfoglalja Lisszabont. A kettő egyszerre nem lehet igaz, mégis ugyanazok az emberek mondják ezt éjjel-nappal a tévében, a Twitteren. Ha bárki megnézi az Európai Tanács sajtókommünikéjét és minden mást, amit nyilatkoznak az állam- és kormányfők, ezt a nyilvánvaló oximoront fogja látni, de valahogy nem akad fönn rajta senki. Vagy mindenki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy mik az orosz katonai célok Ukrajnában, amelyek egyébként valószínűleg változnak, mert nem az volt az első napon, és nem az volt egy év után, mint most. Erről hitviták zajlanak, és bárki, aki azt mondja, hogy az oroszok nem akarják egész Ukrajnát elfoglalni, azt azonnal orosz ügynöknek festik le. Aki azt mondja, hogy Ukrajnát nem kell támogatni ameddig szükséges, feltétel nélkül, azt azonnal orosz ügynöknek kiáltják ki és fordítva. Kicsit olyan ez, mint egy vallásháború, ahol mindig az eretnekeknek van a legnehezebb dolguk, mert az eretnekeket meg szokták égetni a történet végén, ugyanis a vallási narratíva szerint ők tudják, hogy mi az igazság, és szándékosan az ellenkezőjét csinálják, és ennél rosszabb nincs. Kicsit Magyarország is ilyen eretnek szerepben van az Európai Unión belül, de látjuk azért a vallástörténetben is, hogy néha az innováció, meg a reformáció nem feltétlenül annyira rossz, mint elsőre tűnik.
A hivatalos kommunikáció durvasága elnyom mindent, vagy eggyel beljebb, eggyel titkosabb szinten azért vannak egyeztetések arról, hogy mi történjen Ukrajnával?
Azért választanám ketté a két történetet, mert az ukrán-orosz háború az információs térben is zajlik. Bizonyára sokan követik a Twitteren azt a 10-15 oldalt, amit követni kell ebben a kérdésben, százszázalék propaganda, semmit nem szabad elhinni, mégis folyamatosan hivatkozik rá mindenki. Ez a felszín, és talán ott van nagy különbség, hogy míg az oroszok a csatamezőn akarnak nyerni, az ukránok a narratívát akarják megnyerni, és egyébként ezen a két területen mind a ketten nagyon sikeresek. Az oroszok jönnek szépen lassan előre, ahogy a NATO-főtitkár tavaly mondta, Ukrajna nyerésre áll, csak a frontvonal megy a rossz irányba, a kommunikációs térben pedig azt látjuk, hogy minthogyha tényleg az oroszok holnap összedőlnének, mindjárt vége van a gazdaságuknak. Putyin elnök három éve meghalt rákban, és egyébként is a négy hasonmását küldik mindenfele a nemzetközi találkozókra. Teljesen irracionálissá vált az egész narratíva, meg az egész diskurzus, ami az ukrajnai háborúról zajlik. Hála Istennek, ha mondhatom így, azok, akiknek dolga, hogy ehhez értsenek, a katonai szakértők és a többiek, ha ránéznek a térképre, ránéznek a műholdképre, nagyjából látják, hogy mi történik. Nagyjából azt is látják, hogy ennek mi lesz a kimenetele. Mi éppen ezért érvelünk mielőbbi békék és a tárgyalások és a tűzszünet mellett, mert ha minden úgy folytatódik, ahogy most állnak a dolgok, akkor még rengeteg embernek kell meghalnia addig, amíg eljutunk oda, ahova most is eljuthatnának, ha a harcoló felek leülnek a tárgyalóasztal mellé.
Magyarország, ha jól emlékszem, néhány nappal ezelőtt kérte, hogy a következő, talán tizennyolcadik Oroszország elleni szankciós csomagot az Európai Unió ne tárgyalja. Ez még az iráni-izraeli konfliktus előtt volt, vagy éppen akkor történt? Vagy elvi álláspont, hogy ne kerüljön tárgyalásra?
Eddig összesen 17 szankciós csomag került elfogadásra, amelyek végső formájukban számunkra is elfogadhatóak voltak. Azonban a részletekben rejlik a bonyodalom, hiszen nem támogathatunk minden olyan intézkedést, amit például az észtek vagy a lettek javasolnak, mivel ezek komoly károkat okozhatnának a magyar gazdaság számára. Ugyanakkor mindannyian arra vágyunk, hogy a háború mielőbb véget érjen, és ezért időről időre jeleznünk kell ezt a szándékunkat. A 17 szankciós csomag mindegyike olyan megállapodás volt, amelyben a 27 tagállam konszenzusra jutott, így Magyarország is hozzájárult ezekhez. A legújabb iráni-izraeli konfliktus kapcsán felmerült, hogy érdemes lenne a következő tárgyalások során eltávolítani a szankciós csomag azon részét, amely az orosz gáz- és olajimport teljes tilalmát, valamint a vámokkal kapcsolatos kérdéseket érinti, hiszen ez utóbbiak megtiltása nem feltétlenül kivitelezhető.
Meddig kell kivenni a következő fordulóból? Örökre vagy ameddig nem normalizálódik a helyzet?
A jelenlegi olajpiaci bizonytalanságok nyilvánvalóan feszültséget generálnak, különösen Magyarországon, ahol a helyzetet két fő ellátási útvonal határozza meg: az egyik Oroszországból, a másik Horvátországon keresztül érkezik. Ha elhagyjuk a diverzifikációt, akkor ugyanazt a függőséget alakítjuk ki újra, amely ellen a múltban jelentős összegeket fektettünk be az olaj- és gázinfrastruktúra fejlesztésébe. Érdemes azonban észrevenni, hogy az orosz energiaszállítások Európába az utolsó évben nem csökkentek; sőt, nem Magyarország a legnagyobb vásárló. Az orosz cseppfolyósított földgáz továbbra is megtalálható az európai piacokon, és Franciaország, valamint más országok jelentősen nagyobb mennyiségben vásárolnak, mint korábban, még ha a kommunikációk ezt nem is sugallják. Ezért a vita, amely a nagyobb európai uniós tagállamok állásfoglalásait tükrözi, gyakran képmutatónak tűnik, hiszen ezek az államok is a saját gazdasági érdekeiket helyezik előtérbe. A kormány jelenlegi álláspontja az, hogy nem célszerű most tárgyalni a kérdésről, amikor a piaci környezet ennyire ingadozó, mind az olaj-, mind a gázszektorban. Európa egyik legnagyobb kihívása a versenyképesség hiánya, amit a magas energiaárak tovább súlyosbítanak. Jelenleg négyszer-ötször annyit költünk az energiára, mint az Egyesült Államok vagy Kína, és ez nem teszi lehetővé, hogy versenyképes európai gazdaságot építsünk fel. Az orosz gazdaság ellen bevezetett szankciók célja elvileg az, hogy gyengítsék Oroszország ukrajnai háborús képességeit, miközben az európai gazdaság szenved a legnagyobb mértékben. Ha megnézzük az elmúlt három év gazdasági eseményeit, világossá válik, hogy az a kedvező nyersanyag-ellátottság, amely az európai gazdasági modell alapját képezte a második világháború óta, politikai döntések következtében eltűnt. Ez a helyzet emlékeztet arra, amikor a német zöldpárt a 2010-es évek elején úgy döntött, hogy bezárja az atomerőműveket. E döntésnek nem volt ésszerű magyarázata, hiszen ezek az erőművek nem váltak kevésbé biztonságossá. A fukusimai katasztrófa után azonban a politikai diskurzus az atomenergia ellen irányult, ami az erőművek leállításához vezetett. Ezután nem meglepő, hogy az áramárak emelkedésével szembesültek, hiszen a megújuló energiaforrások nem mindig képesek ellátni az igényeket, különösen télen, amikor a nap nem süt és a szél nem fúj. Hasonló politikai viták zajlanak most is, amikor komoly gazdasági kérdésekről van szó, például az orosz energiaimport betiltásáról. Míg mindenki tisztában van a politikai aspektusokkal, a gazdasági következmények általában nem azokat terhelik, akik a politikai döntéseket hozzák.
Amikor Magyarország az Európai Unióban az Oroszország elleni szankciókról beszélget, amelyeket egyébként értelmetlennek és haszontalannak lát, és végül mindegyiket támogatja, felmerül a kérdés: vajon mennyit nyer a tárgyalások során ahhoz, hogy megérje a renitens státuszba sodródni, miközben tűri, hogy mások renitensnek titulálják?
Ez a téma különösen érdekes, hiszen Közép-Európa gazdasági viszonyai teljesen eltérnek Nyugat-Európától. Amikor annak idején sikerült kiharcolni a hároméves moratóriumot az orosz gáz- és olajimport ügyében, nem csupán Magyarország kapott e lehetőségből, hanem még két másik uniós tagállam is, akikről most nem szeretnék beszélni. Ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül értelmetlen, ha mi vállaljuk a vezető szerepet ebben a kérdésben. Ráadásul olyan alapvető gazdasági és nemzetstratégiai szempontokról van szó, amelyekben nem lehet engedményeket tenni. Ha megszüntetnénk az orosz olaj- és gázimportot, azonnal áramkimaradások lépnének fel, a gyárak leállnának, és az élet szinte megállna az országban. Nem igazán értem, miért várják el európai partnereink, hogy ilyen drámai lépést tegyünk, csupán azért, hogy egy politikai üzenetet küldhessünk a világnak. Sajnos a diskurzus gyakran csak arról szól, hogy Oroszország mennyire rossz, és hogy minden, ami kárt okoz neki, az jó. Ezzel szemben a mi nézőpontunk az, hogy először is Magyarország érdekeit kell szem előtt tartanunk. Ahogy miniszterelnök úr is többször hangsúlyozta, a magyar külpolitika kizárólag a magyar érdekek mentén alakul.
Magyarország uniós partnerei nyíltan és bizonyíthatóan azt kívánják, hogy hazánkban álljon le az áramellátás? Nem létezik valami formája kölcsönös támogatás az Európai Unió keretein belül, ahol az összekapcsolt áramhálózatok kölcsönösen segíthetik egymást? Hogy lehet, hogy még csak egy elfogadható kompromisszummal sem próbálkoznak?
Igen, ez egy nagyon jó elméleti kérdés, de feltételezi azt, hogy az összes infrastruktúra rendelkezésre áll, ami nincs így. Ha holnap nem tudnánk orosz gázt importálni az országba, akkor Ausztria felől nem tudnánk annyi gázt behozni, amennyi ezt pótolni tudná, mert Ausztriában sincs ennyi gáz. A 2010-es évek elején még lett volna erre fizikai lehetőség, csak az, ami ezt lehetővé tette, mondjuk így, hogy felrobbant a tenger fenekén. Abból az irányból elég nehéz bármit behozni az országba, az olaj hasonló. Nyilván, ha leállítjuk a keleti irányú olajszállítást, akkor Horvátországon keresztül lehet valamennyi olajat importálni, de nem biztos, hogy azoknak a csöveknek a fizikai kapacitása, amit nem lehet egyik napról a másikra megnövelni, lehetővé teszi azt, hogy az ország energiaigényét ellássuk. Rengeteg pénzt költöttünk arra, hogy az elektromos hálózatunkat összekapcsoljuk az összes szomszédos országgal, ez hasznos volt nekünk is, meg az ukránoknak is, mert néha mi is kisegítettük őket, néha ők is kisegítettek minket, főleg a háború előtt. De hogy a teljes hazai termelést kiváltsuk importtal, az egyrészt fizikai képtelenség, másrészt nemzetstratégiai rémálom, mert akkor teljes mértékben függővé válunk a partnereinktől. A koronavírus-járvány is megmutatta, hogy nagyon jó dolog az európai szolidaritás, de ha x mennyiségű maszkot lehet beszerezni, akkor mindenki arra az x mennyiségű maszkra fog rámenni, és senki nem fog azzal törődni, hogy a szomszédos ország kap-e abból vagy sem.
Egymás repülőgépeinek terhét ürítették ki.
Ne is beszéljünk róla, milyen igazi vadnyugat volt az, ahogy elmesélték! Úgy vélem, Magyarország célja, hogy az energiaszektor túlnyomó része nemzeti tulajdonban maradjon, és önellátásra törekedjünk, abból a felismerésből ered, hogy amikor elérkezik az a pillanat, melyben mindenki nehéz helyzetbe kerül, akkor mindenkinek saját magáról kell gondoskodnia. Ugyanakkor ostobaság lenne azt várni, hogy a dolgok másképp alakuljanak, hiszen minden ország kormánya a saját polgáraiért felelős. Ha szabad egy kis kitérőt tennem, az egész Európai Bizottsággal az a gond, hogy nem tartozik elszámolással az európai állampolgároknak. Ha az európai gazdaságot elrontja, vagy az elmúlt három év során már elrontotta, akkor nem a bizottság ellen vonulnak az emberek a fővárosok utcáira, hanem a saját kormányukat akarják megbuktatni. Még akkor is, ha a kormányok azért kerültek nehéz helyzetbe, mert a szankciós intézkedéseket kissé túlzottan is elhúzták, mint ami feltétlenül szükséges lett volna.
A magyar energiaszuverenitás törekvése szorosan kapcsolódik Donald Trump népszerű kijelentéséhez, miszerint „fúrj, baby, fúrj”. Ez a mondat nem csupán a kitermelés melletti elköteleződést tükrözi, hanem a fosszilis energiahordozók, például a folyékony földgáz (LNG) iránti keresletet is hangsúlyozza. Magyarország számára ez a megközelítés lehetőséget ad arra, hogy függetlenebbé váljon energiaszempontból, és a külföldi ellátás kockázatait csökkentse. Az LNG vásárlása tehát nem csupán gazdasági döntés, hanem egy stratégiai lépés is, hogy megerősítsük saját energiarendszerünket és biztosítsuk a jövőbeli fenntarthatóságunkat.
A kérdéskör, amellyel foglalkozunk, legalább két fontos aspektust érint: az ellátás mennyiségét és az árakat. Az LNG, vagyis a cseppfolyósított földgáz, izgalmas téma, mivel a világpiac rendkívül likvid, tehát különböző régiókban, például Európában és Délkelet-Ázsiában, eltérő árakkal találkozhatunk. Az árak változatossága szorosan összefügg azzal, hogy milyen távolságra vagyunk az ellátási forrásoktól, valamint hogy mennyibe kerül a cseppfolyósított gáz szállítása különböző helyszínekre. Ezen a piacon tehát a kereslet és a kínálat folyamatosan alakítja az árakat. Az LNG a globális energiamix része, és versenytársa a vezetékes földgáznak, a napelemeknek, az atomenergiának és más alternatív energiaforrásoknak is. Minden egyes ország kormánya felelősségteljesen igyekszik kialakítani az energiamixét, figyelembe véve, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű energiát a legkedvezőbb áron szerezze be. Ha az amerikai LNG beleillik ebbe a keretbe, nyitottak vagyunk a tárgyalásokra. Ehhez azonban két alapvető feltételnek kell teljesülnie: egyrészt elérhetőnek kell lennie megfelelő mennyiségben, másrészt pedig versenyképes áron kell kínálni. Továbbá, a harmadik tényező, amely nem elhanyagolható, hogy a fizikai szállítás is megoldható legyen. Ez utóbbi témában még akadnak kihívások, amelyeket meg kell oldani.
Építik azért a tengereken a terminálokat. Németország is viszonylag gyorsan összedob egyet-kettőt.
Igen, a kérdés az, hogy ha a földgáz a szárazföldre kerül, akkor milyen módon tudom azt továbbjuttatni. Csővezetékeken keresztül, de a csőhálózat kiépítése időigényes és költséges folyamat, ami nem valósul meg egyik napról a másikra. Jelenleg zajlik egy párbeszéd a horvát hatóságokkal arról, hogy a krki LNG-terminál szárazföldi részét hogyan lehetne bővíteni. Viszont a döntés megszületésétől számítva két-három év is eltelhet, mire a csöveket kicserélik és a kompresszorállomások telepítése megtörténik. Ez nem egy hirtelen folyamat.
A magyar kormány előrejelzései és várakozásai alapján mikor várható, hogy az amerikai cseppfolyósított földgáz (LNG) és az orosz gáz versenyképessége újra helyreáll?
Bocsánat, hogy így válaszolok, de ez egy kicsit túlzott leegyszerűsítés. Az LNG-piacban az a nagyszerű, hogy nemcsak az amerikaiak vannak benne, ott vannak a katariak, ott vannak az ausztrálok, akik ugyan nekünk nem segítenek, de a délkelet-ázsiai piacon a kínálatot növelik. Ez egy sokkal több szereplős játék, minthogy az oroszok meg az amerikaiak között kell fekete-fehér választást tenni. Ez a logika a magyar vezetéképítés, meg minden egyéb mögött is, hogy legyen minél több választási lehetőségünk, és akkor majd amikor eljön a pillanat, akkor az adott felhozatalból kiválasztjuk azt, ami a legkedvezőbb. De az, hogy minél több lehetőségből tudjunk választani, alapvető fontosságú. Nagyon keveset beszélnek arról, alapvetően az energetikai szektoron kívül, hogy az elmúlt 15 évben elképesztő pénzekből az összes szomszédos országgal összekötöttük a gázhálózatunkat. Azt a típusú rugalmasságot, aminek a fontosságát a 2006-os meg 2009-es orosz-ukrán gázháborúban kellett megtanulni, mi megtanultuk, saját pénzből rengeteget költöttünk rá. A kérdés az, hogy a szomszédos országokkal hogyan lehet együttműködni abban, hogy az ő kikötőiken, az ő infrastruktúráikon, az ő cégeiken keresztül tudjuk ezeket az energiahordozókat beszerezni, mennyit kérnek a tranzitért, levesznek-e belőle, mert nekik is szükségük van rá. Számtalan olyan kérdés van, ami messzebbre vezet annál, minthogy egyébként a spot ár a kikötőben, amikor kiköt a hajó, az mennyi.
A várakozások szerint vissza fog állni a háború után az orosz energia európai célállomásainak teljes tárháza? Vannak olyan országok, amelyek azt mondják, hogy mi teljesen leváltunk. Akkor ők vissza fognak jönni, ha látják, hogy ez mennyivel olcsóbb?
Nézzük meg a helyzetet. A politikai és gazdasági racionalitás összefonódik egy olyan közhangulatban, amely Európa-szerte érezhető. Az országok vezetői azt mondhatják, hogy bár a rezsi költsége négyszeresére emelkedett, ezzel valójában egy üzenetet küldünk Oroszországnak: az ezzel kapcsolatos kiadások valójában az orosz hatalom gyengítését célozzák. Amíg van egy olyan választói közösség, amely ezt a narratívát támogatja, a politikai pártok számíthatnak a következő választásokon is a szavazatokra. Ugyanakkor egyre többen vannak Európában, akik felismerik, hogy bár szolidárisak az ukránok szenvedésével, a saját gazdasági helyzetük és jövőjük sokkal fontosabb számukra. Az, hogy négyszer annyit kelljen fizetni az állami szolgáltatásokért, mint a háború előtt, egyre inkább elviselhetetlenné válik. A politikai erjedés, amely most zajlik, azt mutatja, hogy sokan már nem hajlandók a saját pénzüket feláldozni olyan célokért, amelyek nem feltétlenül szolgálják az ő érdekeiket. Az emberek véleménye az EU megerősítéséről is eltérő lehet, attól függően, hogy hol élnek: Észtországban, Lengyelországban, Dél-Olaszországban vagy Spanyolországban teljesen más perspektívából nézik a helyzetet. Például a balti országok friss története jól mutatja ezt. Leváltak az orosz elektromos hálózatról, mivel Oroszország megbízhatatlannak és veszélyesnek bizonyult, és saját elektromos rendszer kiépítése mellett döntöttek. Azonban ennek az áramnak az ára három napon belül ötszörösére emelkedett a piacon. A kérdés itt nem az, hogy mit lehet fizikailag megvalósítani, hanem hogy ki fogja mindezt megfizetni.
Ukrajna európai uniós gyorsított csatlakozása körüli viták sokrétűek és összetettek. A diskurzusban gyakran találkozhatunk ideológiai és racionális érvek ütközésével. Egyik oldalon a politikai és gazdasági szempontok dominálnak. Az érvek között szerepel, hogy Ukrajna uniós integrációja nemcsak a gazdasági stabilitást, hanem a demokratikus értékek megerősítését is jelentheti az ország számára. Ezen a vonalon sokan hangsúlyozzák, hogy a csatlakozás segíthet Ukrajna függetlenségének megőrzésében és a külső agresszióval szembeni védelemben. Másrészt, a kritikus hangok gyakran a gyorsított csatlakozás potenciális hátrányaira fókuszálnak. Felmerülnek olyan racionális érvek is, mint a gazdasági kötelezettségek teljesítése, a reformok szükségessége vagy a társadalmi ellenállás kérdése. Sokan aggódnak amiatt, hogy a hirtelen csatlakozás destabilizálhatja a belső politikai helyzetet, vagy hogy a társadalmi kohéziót is veszélyeztetheti. Ezek tehát nemcsak hitviták, hanem racionális megfontolások is, amelyek az érintett felek eltérő nézőpontjait tükrözik. Az uniós csatlakozás kérdése összetett, és a viták folytatódni fognak, ahogy a politikai és gazdasági helyzet változik.
A helyzet összetett, és racionális érvek mellett is inkább a hitviták szintjén zajlik a diskurzus. Vannak, akik elkötelezetten támogatják Ukrajna EU-ba való felvételét, függetlenül attól, hogy az ukránok és az Unió mennyire vannak felkészülve erre. Mások viszont hangsúlyozzák, hogy az Európai Unió jogállamként működik, amelynek megvannak a maga szabályai és feltételei, amelyeket be kell tartani a csatlakozási tárgyalások megkezdése előtt. Az igazi probléma ott kezdődött, amikor 2023 végén az Európai Bizottság vezetése bejelentette, hogy hét feltételt határoztak meg, amelyeket Ukrajnának teljesítenie kell a tárgyalások megkezdéséhez. Noha ezek közül négyet az ukránok nem teljesítenek, a bizottság mégis javasolta a tárgyalások megkezdését. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy az Európai Bizottság figyelmen kívül hagyja saját szabályait, mivel politikai szempontból fontosnak tartja Ukrajna integrációját. Ez a lépés már felveti a kérdést az európai kormányok között is, hiszen vannak olyanok, akik szerint a folyamat nem siethető el. Ha az Európai Unió komolyan veszi az integrációs elveit, akkor tiszteletben kell tartania saját szabályait, még akkor is, ha eddig nem tette meg maradéktalanul. Az ukrán tagság kérdésében azonban egyértelmű, hogy a bizottság már nem is próbálja meg úgy tűnni, mintha betartaná a megállapított normákat, azzal érvelve, hogy geopolitikai szükségszerűség Ukrajna csatlakozása. Ez a megközelítés felveti a kérdést: az EU jövője a jogállami keretek között kell, hogy maradjon, vagy egy geopolitikai integráció irányába mozdul el, ami megkérdőjelezheti a jelenlegi politikai struktúrákat. Ez a dilemma eddig nem kapott kellő figyelmet, de valójában itt zajlik a legfontosabb vita. Az a kérdés, hogy a politikai célok elérése érdekében hajlandók vagyunk-e figyelmen kívül hagyni saját szabályainkat, ami azt eredményezheti, hogy az összes uniós jogszabály értéke csökken, vagy kitartunk a meglévő keretek mellett, még ha ez lassabb is, és újabb évek várakozását jelenti az ukránok, moldávok és mások számára.
Ukrajna gyorsított csatlakozásával kapcsolatban számos gazdasági érv merül fel, amelyek mind a támogatók, mind az ellenzők oldaláról megfogalmazódnak. A csatlakozás mellett szóló érvek közé tartozik, hogy a gyors integráció elősegítheti a befektetések beáramlását, stabilizálhatja a gazdaságot, valamint új piacokat nyithat meg az ukrán termékek számára. Emellett a szorosabb együttműködés a nyugati országokkal növelheti Ukrajna gazdasági versenyképességét. Ezzel szemben az ellenzők arra figyelmeztetnek, hogy a hirtelen csatlakozás túlzott terheket róhat a már meglévő tagállamokra, amelyeknek saját gazdasági kihívásaikkal kell szembenézniük. Továbbá, a gazdasági rendszerek közötti eltérések és az ukrán gazdaság stabilizálásának szükségessége is aggasztó tényező lehet. Ezek a gazdasági érvek azonban szorosan összefonódnak a geopolitikai kérdésekkel is. Ukrajna csatlakozása nem csupán egy gazdasági döntés, hanem a regionális hatalmi viszonyokat is jelentősen befolyásolhatja. A nyugati országok számára egy erősebb Ukrajna a keleti fenyegetésekkel szembeni védelmet is jelenthet, míg Oroszország számára a csatlakozás kockázatot hordozhat, mivel befolyását csökkentheti a térségben. Összességében tehát Ukrajna gyorsított csatlakozása gazdasági és geopolitikai szempontból egyaránt bonyolult és sokrétű kérdés, amely alapos megfontolásokat igényel.
A geopolitika sokszor felülírja a gazdasági megfontolásokat. Számos olyan esemény zajlik a világban, amely mögött elsősorban geopolitikai célok állnak, és amelyek gazdasági szempontból elsőre értelmetlennek tűnhetnek. Ugyanakkor a gazdasági érvek sem elhanyagolhatók. Azok, akik a tagság mellett állnak, gyakran hangoztatják, hogy mivel az EU-nak úgyis számos költséget kell fedeznie, miért ne bővítenénk a közösséget új tagokkal? Itt egy hatalmas piacról és egy kiterjedt területű országról van szó, ami számos lehetőséget rejt magában.
Kiváló földek, de tele vannak rejtett veszélyekkel.
Igen, az a baj, hogy a jó földek keleten vannak, amit az oroszok elfoglaltak, csak erről nem illik beszélni, és valóban tele vannak aknákkal. De van egy ilyen érvelés, hogy ez nekünk jó lesz. Az érvelés támaszkodik arra is, hogy a 2004-es, meg a 2007-es, meg a 2011-es bővítés tapasztalata az volt, hogy a magországok ezzel nem jártak rosszul. A lengyeleknek volt erről egy tanulmánya, amit mi is szeretünk idézni, hogy a Lengyelországba megérkezett uniós támogatásoknak nagyjából a 80 százalékát igazából nyugati cégek kapták meg aztán szerződésben, aminek egy részét hazavitték, a másik részét meg alvállalkozókon keresztül megépítették. A másik oldalon nyilván vannak olyan kérdőjelek, hogy nem tudjuk, hogy Ukrajna mekkora lesz, amikor vége lesz a háborúnak, nem tudjuk, hogy hányan fognak ott lakni, nem tudjuk, hogy milyen állapotban lesz a gazdasága, nem tudjuk, hogy milyen állapotban lesz az infrastruktúrája, s fogalmunk sincs arról, hogy mennyibe fog ez az egész kerülni. Nyilván vannak olyan kérdések, amik egyelőre jogharmonizációnak tűnnek, de sokkal fontosabbak. Lesznek-e például génmódosított vetőmagok Ukrajnában, ami most lehetséges, de az EU-ban tilos. Hogyan alakul át a birtokszerkezet? Lesznek-e olyan óriási méretű mezőgazdasági üzemek, amik mondjuk ki tudnak szorítani európai kistermelőket a piacról? Talán tavaly vagy tavalyelőtt tárgyaltunk Európában a gabonafolyosóknak a kérdéséről, amikor először zárták le az oroszok a Fekete-tengert, és nem lehetett kihajózni a világpiacra az ukrán gabonával. Akkor született egy megállapodás, hogy a szomszédos országokon keresztül ezt el lehet szállítani vasúton, és mindenki azonnal behúzta a féket, minden Ukrajnával szomszédos ország, hogy itt nem. A saját gazdáinkat nem fogjuk hagyni tönkretenni azáltal, hogy bejön a vonaton az ukrán gabona, aztán majd valahol eltűnik.
Azt hallottam, hogy sokan Afrikába és más különleges helyekre utaznak, ahol korábban az ukrán gabona fő vásárlói voltak a háború előtt.
Sok mindent ki lehet mondani, de az igazi meggyőződés csak akkor születik meg, amikor a szemünkkel is tapasztaljuk.
Ki birtokolja jelenleg az ukrán gazdaságot? Ezt a kérdést teszem fel, mivel az Egyesült Államok nemrégiben ritkaföldfém-megállapodást kötött Ukrajnával. Az eddigi hírek alapján úgy tűnik, hogy mindkét fél pozitívan értékeli a megállapodást, és kölcsönös garanciaként tekintenek rá.
Ez a kérdés különösen érdekes, figyelembe véve a háborús helyzetet, amelyben jelenleg élünk. A telekkönyvnyilvántartás megtekintése nem mindig lehetséges, hiszen a körülmények nem kedveznek a hivatalos eljárásoknak. Magyarországon például egyszerűen beírhatjuk a helyrajzi számot, és máris láthatjuk, kinek a tulajdonát képezi az adott ingatlan. Ezzel szemben Ukrajnában a legutolsó népszámlálásra 2001-ben került sor, ami azt jelenti, hogy rengeteg alapvető információ hiányzik. Ez a hiányosság pedig komolyan megnehezíti a kérdés tisztázását. Ráadásul nem elhanyagolható, hogy a szürke- és feketegazdaság mindig is jelentős szerepet játszott az országban. Lehetséges, hogy papíron valaki a tulajdonosa egy ingatlannak, de a valóságban ez korántsem biztos, hiszen az ingatlanok tényleges birtoklása gyakran eltér a hivatalos nyilvántartásoktól.
Persze! Íme egy egyedi megfogalmazás a "zsebszerződés" kifejezésre: **Zsebméretű megállapodás** – egy praktikus és tömör dokumentum, amely gyorsan és egyszerűen rögzíti a felek közötti megállapodásokat, akár a legkisebb részletekig is. Ideális választás mindazok számára, akik szeretnék a fontos információkat kéznél tartani, anélkül hogy bonyolult papírmunkára lenne szükségük.
Talán még ez sem tükrözi a valóságot. Elképzelhető, hogy csupán egy megállapodás, vagy esetleg a nagy fekete autó érkezett, hogy megbeszélje a részleteket. Az üzleti kultúra Ukrajnában jelentősen eltér attól, amit Európa más részein tapasztalunk, és ezzel nem szeretném bántani őket, hiszen ez történelmi örökség. Az, hogy valaki tisztázza a viszonyokat, hogy világosan látható legyen, ki kinek a részese, ki a haszonélvező, és ki a tényleges tulajdonos, hatalmas feladat lesz, amit a háború utáni időszakban el kell végezni. Ezen kívül, ahogy ön is említette, több ország is hasonló megállapodásokat kötött az ukrán féllel.
A britek talán védelmi megállapodást írtak alá, míg a franciák katonai együttműködési szerződést kötöttek Ukrajnával a közös fegyvergyártás érdekében.
Igen, a britek kötöttek egy százéves barátsági megállapodást, megkötötték a ritkaföldfém-megállapodást az amerikaiak az ukránokkal, nyilván európai cégek is próbáltak már a háborús szürkezónában bemozdulni az ukrán piacra. A háború előtt is voltak ott külföldi cégek, legálisan fél-legálisan, papíron legálisan. Könnyen lehet, hogy egy valamit már három embernek is eladtak. Ebből a szempontból a háború után, szerintem, még sok meglepetés fog várni azokra, akik úgy gondolják, hogy most tulajdonosai valaminek. Ne felejtsük el, hogy az ukrán üzleti életből néhány nagy nevet mi is ismerhetünk, olyanokét, akik tényleg milliárdosok voltak a háború előtt is, még ők is bekavarhatnak ebbe a képbe. Nagyon jól látszik, hogy az ukrán belpolitikai folyamatokat továbbra sem lehet elvonatkoztatni ezektől a politikai és gazdasági erőcsoportoktól, amelyek átrendeződtek, megváltoztak, más felállásban vannak éppen, de amint vége van a háborúnak, amint valamifajta békeszerű dolog bekövetkezik Ukrajnában, ezek az elképesztően éles belpolitikai küzdelmek azonnal újra fognak indulni.
Az, hogy az Egyesült Államok elnöke, Trump, szerződést köt velük, nem feltétlenül jelenti a viszonyok tisztázását. Vajon Trump elnök elég erős ahhoz, hogy ne hagyja magát átverni vagy manipulálni, ahogy ő maga is gyakran hangsúlyozza?
Legyen vége a háborús szenvedésnek, és nyissuk meg a kaput egy békés jövő előtt!
Milyen Ukrajnával lehet számolni, ha valaki egyáltalán mer a jövőre tekinteni a háború után? Egy barátságos, együttműködő Ukrajnával, amely képes a békés építkezésre? Vagy egy szétesett, instabil állammal, ahol a feszültség és a kiszámíthatatlanság uralkodik? Esetleg egy olyan Ukrajnával, amely tele van fegyverekkel, és nem világos, hogy azok milyen célokra kerülnek felhasználásra? Milyen jövőbeli forgatókönyvek körvonalazódnak a horizonton?
Az első és a legfontosabb, hogy óriási társadalmi megrázkódtatáson fog keresztülmenni az ország, hasonló lesz, mint nekünk Trianon volt, száz évvel ezelőtt. El fogják veszíteni az országuk területének egy részét, elveszítettek több millió embert, és nem tudjuk, hogyha véget ér a háború, akkor hányan fognak azonnal Nyugatra menekülni, hiszen nyilván akik majd leszerelnek a hadseregből, nem szeretnének még egyszer visszaszerelni, ha esetleg újra kitör a háború három-öt éven belül. Nagyon sok a bizonytalanság. Nem tudjuk, hogy hány ember fog ott lakni, nem tudjuk, hogy mekkora lesz a gazdaság, de az első és legfontosabb ez a nemzeti megrázkódtatás lesz. Nagyon sok múlik azon, hogy hogyan ér véget a háború, nagyon sok múlik azon, hogy milyen békét, ha egyáltalán bármiféle békét tudnak kötni az oroszokkal, és nagyon sok múlik azon, hogy milyen típusú újjáépítési ígéreteket fognak kapni a Nyugattól, vagy adott esetben Kínától, hogyha véget ér a háború. Nagyon nehéz erről nyilatkozni. Óriási frusztráció lesz, több százezer ember lesz, akinek van fegyveres múltja, akik majd munkát fognak keresni, el akarnak majd tudni helyezkedni, a jugoszláv polgárháborúk után láttuk, hogy ez mivel jár, a közbiztonság, a szervezett bűnözés tekintetében, más területeken. Nagyon nehéz lesz ezzel megküzdeni.
