Velencében, a csatornák városában, ahol a víz és a történelem összefonódik, egy különleges varázslat uralkodik. A régi épületek, melyek a vízen tükröződnek, mesélnek a múlt titkairól, miközben a gondolák lágyan ringatóznak a hullámokon. A szűk utcák labir
Kilenc hónap leforgása alatt kétszer is ellátogattunk Velencébe. Az olvasónak valószínűleg nem újdonság, hogy nem hivatalos kötelezettség teljesítése miatt jártunk a lagúnák városában, és nem is valamilyen konkrét cél vagy üzleti terv vezérelt minket. Gondolát sem terveztünk vásárolni, hogy aztán azzal fuvarozzuk a nászutasokat a Poklos-patakon vagy a Holtágban. Különben is, egy sima csatorna-túra a gondolán nem éppen pénztárcabarát móka, állítólag az idei tarifák már a száz eurót súrolják. Csónakokba is alig láttunk beszállni, inkább távol-keleti turisták és gazdagoknak tűnő idősebb urak foglalták el a helyet. Az eső miatt pedig a partra vetett, csíkos trikót viselő, szalmakalapos, izmos fiúk is csak ácsorogtak, hiszen esőben nem éppen a gondolázás az elsődleges program. A zenészek szerint a gordonkázás sem kivétel ez alól. Petőfi szavaival élve: „egy gondola bánt engemet.”
Ehelyett gyakorta vettük igénybe a vaporettót, azaz a vízibuszt, amely minden fontosabb látnivalónál kikötött, bejárhattad vele a canalékat és canalettókat. Ha adhatok tanácsot annak, aki látni szeretné a legszebb part menti házakat, fantasztikus palotákat, templomokat, eljutni Muranóba vagy Buranóba, a Szent György-szigetre, az szálljon bátran kishajóra. Az egyik legjobb útvonalat az 1-es vízibusz járja be, amely a Canale Grandén cikcakkban haladva felkeresi a Szent Márk teret és a Rialtót, eljut az Aranyházhoz, a túlparti impozáns Mária-templomig és a Piazzale Romához, ahol a vonattal, repülővel érkező leszáll az autóbuszról, mely behozta Velencébe, és megkezdi a város módszeres vagy rendszertelen ámulását-bámulását. A vaporetto előnye, hogy bárhová ülsz, jól látható a környező látvány, minden, fényképezhetsz rogyásig, ugyanis elég lassan halad a motoros.
Az idén ázsiai turistáktól hemzsegett a teljes látványközpont.
Feleségem, a világjáró, aki már bejárta Albániát, Észak-Macedóniát, sőt még Torinó varázslatos utcáit is, egy varázslatos helyen, a Piazza San Marco szomszédságában foglalt szállást. Így aztán reggel és este a Doge-palota impozáns épületét csodálhattuk, a Sóhajok hídját pedig minden oldalról megfigyelhettük. Az esőben és napsütésben egyaránt figyeltük a szárnyas oroszlánt, és a székesegyház káprázatos részleteinél időztünk hosszasan. A téren, amelyet rendszerint elönt a dagály, most éppen arra készültek, hogy egy nagyobb árhullám érje el a várost. Ennek megfelelően sokfelé már pallókat helyeztek le, melyek fémlábakon álltak, és ezeken igazán kényelmesen lehetett pihenni. Nem volt szükség (vagy talán mégis?) beülni egy drága élőzenés étterembe, hogy élvezzük a hely varázsát vagy hogy egy erőteljes kávé (ristretto) mellett lazítsunk.
Rábíztuk magunkat a műholdas utasvezérlőre, így találtunk rá szállásunkra, így kaptuk meg az utat a Teatro alla Fenice operaházhoz, amelyről az útikönyv bölcsen megjegyzi, hogy a Szent Márkus terétől alig pár lépésre nyugszik. Ám azt a pár lépést kell csak jó irányba megtenni, és tényleg ott van a központban. Az operaházban fényképezni tilos, vegyél képeslapot vagy szíd magadba a látványt, amikor végre megtalálod az egyetlen őrzött és nyitva tartott páholyt. Hatalmas nézőtér, több emeletnyi páholysor, ahogy az olasz operához illik, tágas színpad, ahol éppen próba folyt. Valószínűleg attól tartottak, hogy lekottázzuk a rendezést, és aztán itthon színpadra állítjuk kísérleti előadásként - feliratos pantomimjáték gyanánt.
Ugyancsak a dzsipiesz irányított, amikor nagy lelkesedéssel – anélkül, hogy tisztában lettünk volna a helyi viszonyokkal – egy téves vízibuszra szálltunk, amely csak a Rialtóig vitt el minket. Azt hittük, hogy a csatorna mentén könnyedén eljutunk a már sokszor emlegetett térhez, ahol a híres Danielli hotel mögött vár ránk a szállásunk. Mondanom sem kell, a csatorna mentén gyalogolni lehetetlen, hiszen egyes régi háztulajdonosok, mintha csak a kóbor vándorok sorsát nem tartották volna fontosnak, egészen a vízpartig terjesztették ki palotáikat. Így hát szabályosan eltévedtünk. Teljesen megfeledkeztünk arról, hogy a fő vízi útvonal hatalmas S-alakot ír le, és amikor másnap rápillantottam a térképre, szembesülnöm kellett azzal, hogy a keresett célpont légvonalban éppen a híddal szemben helyezkedik el. Szerencsére egy kedves, mosolygós fényképész bácsi segített eligazodni a labirintusban.
Apró kis éttermek és szuvenírboltok váltogatták egymást környékünkön a Castello negyedben. Minden szabályszerű volt és nagyon velencés. A hidak nagyon púposak, hogy áthaladhasson a fizető japán a gondolával alatta, az utcák útvesztője megtanulhatatlan, zegzugos, szűk, árnyas, árkádos, alábúvós, a reneszánsz templomokban barokk zene szól, és remekművek az oltáron, a híres velencei festőiskola jelesei fogadnak a Ca' d'Oróban. Amúgy a tenger zöld-barna-kékes, esik az eső, és rögtön ott terem előtted egy élelmes esernyőárus, a hívogató emberek nem agresszívek, midőn elhaladsz a pompáson terített kinti asztalok és kiplakátozott étlapok mellett, reggel hangosak, csattog a köveken a mozgóárusok látványszekere, rajta az elmaradhatatlan sapkák, sálak, pólók és képeslapok, piktogramok, maszkok, bábuk, üvegfigurák, hűtőmágnesek, vicik és vacak Venezia Italia felirattal.
Minden a külsőségekről szól. A mélyben azonban titkos erők feszülnek, amelyek láthatatlanul formálják a világot.
