**Hogyan harcolt Prónay Pál a nagy háborúban? - Kivonatok egy eltűnt naplóból** Prónay Pál, a háború viharos éveiben, nem csupán egy katonaként, hanem egy íróként is megélt számos feledhetetlen pillanatot. Naplójának lapjain keresztül bepillantást nyerhe
Az november 11. és december 17. közötti krakkói hadműveletekből ő is aktívan kivette a részét: felderítő különítményeivel a front legveszélyesebb szakaszait járta, szinte állandóan a tűzvonalban volt.
Vitéz Leveldi Kozma Miklós „Egy csapattiszt naplója 1914-1918” című emlékiratában november elején, a San folyón történt, végül katasztrofális kudarccal záruló áttörési kísérlet során Prónay viselkedését így örökíti meg:
Prónay 1914. november 19-én a 3. század megsebesült parancsnokától immár századosként vette át az alakulat irányítását. Nem sokkal később visszakerült eredeti századához, majd a 4. és 6. század harcképes részeiből megalakított új század parancsnokságának élére került.
Az egyik legemlékezetesebb és legnagyobb hatású harci esemény, amelyben Prónay Pál részt vett, a limanovai ütközet volt, amelyre 1914. november 28. és december 18. között került sor. Ezen a fronton tanúsított bátor helytállása nemcsak a katonai hírnevét alapozta meg, hanem hozzájárult a hadtörténelem alakulásához is. A hadművelet részleteit, valamint a részt vevő felek erőviszonyait remekül illusztrálják az alábbi videók:
Prónay Pál ekkor már az 1. század parancsnokaként vett részt a harcokban. Julier Ferenc nyugalmazott ezredes, neves magyar katonai történetíró a következő, a felvonulás nehézségeit bemutató naplórészletet idézi tőle Limanowa című munkájában (Julier egyébként 1937 júniusában személyesen is bejárta az egykori csatamezőt, hogy autentikusabb képet kapjon a helyi viszonyokról, útjára többek között Prónay is elkísérte, aki személyes beszámolóival is hozzájárult az ütközet valósághű leírásához):
Prónay századát december 6-án már az elővéd szerepében találjuk, míg 7-én délelőtt, 30 huszár és 2 géppuska társaságában, felderítőként kellett nyomon követniük az ellenséges orosz haderő mozgását egy Długołękától északra fekvő magaslatról.
A századparancsnok egy fenyvesben alakított ki fedezéket, és onnan kémlelte az oroszokat. Péterfalvi Molnár Dezső altábornagy Limanova, magyar győzelem című könyvében idézi Prónay elveszett naplójának ide vágó részét:
Ekkor az oroszok cselhez folyamodtak, és két lengyel parasztasszonyt indítottak útnak egy közeli tanyáról, tejeskannákkal, hogy kémleljék ki a magyar állásokat, de Prónay résen volt:
December 8-án délelőtt a századparancsnok fáradhatatlanul megerősítette az állásait, és nem sokkal később összeütközésbe került az orosz elővéddel. Julier Ferencnek így mesélte el a történteket:
A századot nem sokkal később visszavonták az arcvonalból Limanovába, ahová még nappali fényben, de szerencsére rejtőzködve indultak el. Ennek a körülménynek hála, a folyamatos orosz ágyútűz nem követelt áldozatokat az egység soraiból.
A városból a sötétség leple alatt ismét az arcvonal felé irányították Prónayt és csapatát, azonban az ide vezető út már korántsem volt zökkenőmentes. Az orosz nehéztüzérség éjjel-nappal bombázta a települést, és az ellenséges erőket egyes civil lakosok is segítették. Molnár által hivatkozott naplórészlet szerint a helyzet így állt:
Az 1. század 45 katonájából Prónay csupán 30-at tudott magával hozni az akcióhoz, mivel a többi katona más helyszínen teljesítette szolgálatát. Feljegyzései alapján csak akkor, amikor a magaslatra érkezett, derült ki számára, hogy milyen rendkívüli és emberfeletti kihívás vár a magyar huszárokra ebben a harcban:
Ezt követően megkezdődött az állások elfoglalása, alig kőhajításnyira az ellenségtől. Prónay erre így emlékezett vissza 1937-ben:
Másnap kora délután az orosz csapatok a 9-es huszárok védvonalait célozták meg. Prónay, aki a helyzetet figyelte, nem tudott közvetlenül részt venni a harcban, de távcsöves puskájával hatékonyan csökkentette a rohamozó kozákok létszámát. Ahogy a harcok felerősödtek, a huszárok is csatlakoztak a csatához, és Prónay így idézte fel az eseményeket:
A kalandos nap után a kimerült századot ismét visszavonták pihenőre, ám a környékbeli faluban töltött éjszaka nem várt fordulatot hozott: a 13-asok a rendkívül rossz hírnévnek örvendő cseh ezredek egyikének elmaradt szakaszába botlottak. Molnár a következő sorokat idézi ezzel kapcsolatban Prónaytól:
Másnap, december 10-én az eligazításon Prónayt is szembesítették a hadi helyzet súlyosságával, erre az akkori százados így emlékezett vissza Juliernek:
Ezt követően, december 11-én, a csata döntő napjának hajnalán a 13-asok felváltották a fedezéküket idő előtt elhagyó 10-es huszárokat az arcvonalban. Prónayék ezzel az orosz támadás kellős közepébe csöppentek:
Prónay ezután megérkezett az első vonalhoz, ahol végre világos útmutatást kapott arról, hol kell felvennie a harcot. Azonban, amikor a magaslat északi lábánál elhelyezte embereit az út mellett, azonnal két orosz rohamot kellett elhárítania. Erről így számolt be az ezredtörténetben idézett naplójában:
Prónay Juliernek adott beszámolója szerint csak napkelte után szembesült vele, mennyire előnytelen állásokat és fedezékeket próbál tartani embereivel:
Az ellenség hamarosan egyértelművé tette, hogy milyen reménytelen helyzetbe sodródtak a 13-asok:
A Molnár Dezső által hosszan idézett naplórészlet rendkívül hatékonyan tükrözi a meglehetősen egyoldalú összecsapás lényegét. Ez a részlet talán az elveszett feljegyzésekből származó leghosszabb, egybefüggő minta, amely megmaradt számunkra. Terjedelmi korlátok miatt mi is csupán részleteket tudunk bemutatni belőle – a szerkesztőség.
Prónay hamarosan olyan közel került a halálhoz, mint még soha:
A szünet azonban nem húzódott el, hamarosan véget ért:
Amikor a fedezék már túl szűkösnek bizonyult a tizenöt fős csapat számára, Prónay parancsot adott, hogy emberei többsége vonuljon hátra. Így csupán öt katona maradt a romos lövészárokban, ám a sors iróniája folytán az oroszok azt feltételezték, hogy a védők mind elmenekültek, és így nem indítottak több tüzet a pozíciójukra.
Prónay a harctér leírását a következőképpen festette le:
A kis létszámú csapat, amely a fedezék mögött rejtőzködött, fogalma sem volt róla, hogy az orosz csapatok időközben sikeresen visszaszorították a Monarchia erőit Limanova irányába. Ők pedig magukra maradtak a védelmi vonalukban. Hamarosan azonban Prónay számára egyértelművé vált, hogy súlyos helyzetbe kerültek, és semmiképpen sem maradhattak abban az amúgy is védhetetlen pozícióban.
Prónay Pál nem az a típus, aki csendben háttérbe vonulna, amikor az ellenség színre lép.
Az orosz csapatok sem hagyták magukat: a százados és katonái nem csupán a géppuskák halálos tüzével, hanem tüzérségi lövedékekkel is szembenéztek a visszavonulás során. Prónay téli bundáját több helyen is átlőtték az orosz golyók, de szerencsére senkinek nem esett komolyabb baja.
Prónay, aki az időközben különböző, szétszóródott egységekből összegyűjtött ötven katonájával Limanova délkeleti szegletében vette fel a védelmi pozícióját, egyáltalán nem sejtette, hogy megérkezett a régóta várt gyalogos erősítés. Dél körül a cári csapatok megfutamodtak a Kanina felé végrehajtott bekerítő hadművelet következtében. Csak később, a hadsereg-parancsnokságon értesült arról, hogy a közvetlen veszély elmúlt. Naplójában így fejezte ki sajnálatát a tájékozatlansága miatt:
Az orosz nehéztüzérség hosszú időn keresztül bombázta a várost, egyre több áldozatot követelve a visszavonuló egységek, sebesültek és hadifoglyok soraiból.
Prónay Pál naplója, amely a borzalmas csatamezőről szól, olyan szavakat ölel fel, amelyek a háború kegyetlenségét és az emberi szenvedést tükrözik. Az írása végén egy megrázó képet fest a pusztításról, ahol a földet vér és fájdalom lepi el. A szavak súlya szinte tapintható, ahogy a harcok nyomait és az ott elhullottak emlékét próbálja megörökíteni. Az élmények és érzések keresztmetszete egy olyan világot tár elénk, amelyet nehéz elfelejteni, és amely örökre megváltoztatja a múlt tanújának életét. A csata nem csupán fizikai összecsapás volt, hanem a lélek és az emberi értékek megpróbáltatása is.
A 13-as huszárok a limanovai csatában elképesztő, 70 százalékos veszteséget könyvelhettek el, ami rendkívül súlyos csapást jelentett számukra.
A jászkun huszárok ezredtörténetében Prónay Pál a kitüntetésre felterjesztettek jegyzékében is szerepel limanovai hősiessége miatt:
Az ezredtörténet tanúsága szerint Prónay 1915. május 11-én, a Dnyeszer menti harcokban, az Onuth falu környéki támadás során, reggel 9 órakor - immár a 4. század parancsnokaként - sebesült meg első ízben komolyabban:
Prónay ezáltal hosszabb időre visszakerült a hátország védelmi vonalaiba. Felépülését követően, 1916. március 5-én ismét csatlakozott ezredéhez a harctéren, ahol újra az 1. század parancsnoki posztját töltötte be. Azonban augusztus 2-án súlyos betegség ütötte fel a fejét: reumás fájdalmai miatt kénytelen volt gyógykezelésre menni, amely Baden-Badenben zajlott, és egészen 1917. január 2-áig eltartott.
Az Ellenforradalmi jegyzeteim első kötetéből most már azt is megtudtuk, hogy ezt követően a szászvárosi császári és királyi 64. gyalogezred kötelékében az olasz fronton is szolgálatot teljesített.
A háború vége, a katonai összeomlás és a Monarchia szétesése egy olyan drámai pillanatot hozott el, amely a császárvárosban bontakozott ki. 1918. október 31-én, amikor gróf Tisza István, a miniszterelnök, brutális gyilkosság áldozatául esett, éppen Bécsben tartózkodott. Ekkor értesült a budapesti Károlyi-féle őszirózsás puccsról is, amely a politikai légkört teljesen megváltoztatta. A hírek hatására elhatározta, hogy azonnal hazatér Budapestre, hogy részt vegyen az események alakulásában. Az ezt követő történések azonban már egy másik történet szálait szövik.
